Vigyázzunk a fekete oroszlánnal!

Isis szemszögéből

A friss hó lágyan simogatta mancsaim. Minden lépésnél bemélyedtem a hóba, és otthagytam mancsom lenyomatát. Fins állandóan mellettem mászkált. Amióta megcsókolt, azóta az összes percét velem tölti. Állandóan hozzám dörgölőzik, és folyton nyaldossa az orrom. Nem áll ellenemre, mert tényleg nagyon szeretem.

Una állandóan fintorgott, de kicsit távolabb ment a tűztől, majd bement az erdőbe. De akkor észre sem vettem. Fins hozott a szájában egy fehér madarat, ami eléggé duci volt ahhoz, hogy mindkettőnknek elég legyen. Ivana két nap múltán ért vissza a találkozóról. Keze és arca csupa vér, valamit a hasa tájékán szétkarmolták. Alig tudott bicegni, remélhetőleg még tudunk rajta segíteni.

-Nem... kell... a segít...ségetek. – nyöszörgött, közben összeharapta az álkapcsát. Egyre jobban féltem. Ivana életveszélyben volt.

Felüvöltöttem, Unát hívva, hogy segítsen. De visszajelzést azt nem kaptam.

- Ivana, a sebeid életveszélyesek! Miért nem mondtad, hogy harcolni mész? – szemrehányás. Auu.

-Tűnjetek el! Többen lesznek! Én csak hátráltatnálak titeket. Menjetek északnak. Gyorsan! Már érzem őket! – Ivana ellökte magától Fins segítő mancsait.

-Nem hagyunk itt! – vitatkoztam, bár tudtam, hogy eredménytelenül.

-Tünés!

A szörnyek visító hangja áttörte a csendet. Visszhangzott a békés táj. Azonnal el kellett mennünk. Una közben visszatért, és Ivanat nézve indult el észak felé. Mi pedig követtük, de mivel futnunk kellett, nem volt idő a lomhaságra.

A kietlen tájon gyalogoltam. Emlékeztem ilyenre. Amikor még a falon kívül voltam és élvezhettem a szabadságot. Ahol nem voltam szerelmes. Idő közben Fins vissza tudott változni. Én hiába próbálkoztam, egyáltalán nem sikerült. A fájdalom belülről indult el,  lassan kínozva a lelkemet. Ezért inkább nem is próbálkoztam. Aztán megtörtént, amire pont nem vártam. A lábam világítani kezdett és pedig a magasba emelkedtem. Robbanásszerűen változtam át. A fájdalmat alig éreztem. Lányként tértem vissza. Ismét.

- A csere-bere  varázslat csak hat óráig aktív. És ezt évente egyszer csinálhatom meg. Oszd be kérlek! – szólt rám Una, miközben én ki és becsuktam a szemem. Az érzékeim tompultak.

- Köszönöm!

-Semmiség. – majd tovább ment.

Fins azonnal visszaváltozott és elém állt. Kicsit közel volt, így hátrább akartam menni, de megfogta a karomat, és a szemembe nézett. Szemei egy kérdést raktak össze, és nem voltam rá felkészülve, hogy kimondjam. Az érzéseim nem változtak, de tigrisalakomban fogékonyabb vagyok rá. Emberi alakomban undorítónak tartottam az ötletet, hogy valakit... szeressek.

-Valld be őszintén. Kérlek. Mond ki. – a követelései váratlanul értek, teljesen leblokkoltam.

- Én... én... – kerestem a jó szót, de szinte majdnem kimondtam „hibáztam”.

- Értem... – komorodott el Fins, majd elengedett és előresietett Unához. Mosolyogva beszélgettek, míg én hátul cammogtam.

Fájt, ahogy bánik velem, hisz ő csókolt meg. Erre tőlem kéri, hogy én valljam be. Hát, nem fogom. Viharos kedvel mászkáltam tovább, és állandóan kattogtam az egészen. Talán érzek valamit. Talán, de még akkor sem vallanám be neki, ha követelné. Mert félnék elmondani, és benne elmúlna az érzés, én pedig fájdalommal teli távoznék. Na, ezt az akadály kerülném most ki.

Una és Fins nagyon jól összeillettek. Una szép, gyönyörű és független. Fins pedig helyes, harcos. És én? Ah, mit sajnáltatom magam? Ez szánalmas.

-Mit keresel itt? – egy fanyar és nyers hang szólított meg hátulról. Megfordultam. Egy igen jóképű fickó állt ott, és lágyan előhúzta kardját. Megdermedtem. Előre néztem. Fins még mindig Unával volt elfoglalva, így nem láttak.

-Semmit. Már mennék is. – aztán előre fordultam, de azonnal előttem termett.

-Huh.

- Innét nem mész sehová! – mosolyodott el. Mosolya hideg volt, és szenvedélyes.

-  És miért nem? – vetettem fel a kérdést. Helyette megfogta az arcom, pont a nyaki rész felett egy picivel. Kitekerhette volna a nyakam.

-Mert ez az én területem. És tudod, mi a szabályom? – kérdezte felvonva a szemöldökét. Nem válaszoltam. – Az, hogy megcsókoljuk azt a lányt, aki átlép a határomon.

- Tessék? – döbbentem le, de még fel sem eszmélhettem. Azonnal rácsapott az ajkaimra, mint vadász az esti nyúlra.

Nem hittem volna, hogy egy nap alatt kétszer csókolnak meg. A csókja játékos volt, kicsit vad, de erős fűszerekkel. Közben a karját körém kulcsolta. Én pedig csak álltam ott, mint egy oszlop, közben szívogatták az ajkaimat. Nem tudtam ellökni, pedig próbálkoztam. Mint egy fal, amit nem tudsz ellökni.

- Engedd el! – rideg kiáltás.

Az idegen belemosolygott a csókunkba. Elengedett, majd ránézett Finsre.

-Mi van öcsi, gond van? – nevetett fel.

-  Mi van öreg, a kislányokra buksz? – röhögött fel idegesen.

- Igen. Ők vadak és tüzesek. A kiéltekkel te sem állnál össze. De azt hiszem elkéstem. – negédesen mosolygott. – Te megelőztél. Kár. Pedig helyes teremtés. Cicus.

-  Nem vagyok a cicád. – morogtam fogcsikorgatva.

-Kihívlak a cicád kegyeiért, öcsi. – vetette fel.

-  Nem vagyok öcsi. A nevem Fins. – állt harchelyzetben Fins.

- Oké, gyere öcsi. – mosolygott, majd engem félrelökve oroszlánná változott. Megdöbbentem.

- Arg. – morgott Fins, majd ő is alakváltásba lépett.

- Fiúk! Ne tegyétek ezt! Én nem vagyok csupán a gombolyagotok, akivel eljátszhattok! – kiáltottam.

Rám sem hederítettek. Egymás szemébe néztek. Aztán megkezdődött a harc. Az idegen támadt először, könnyedén felsértve Fins arcát, de aztán egy karmos üdvözlés Finstől egyenest a másik arcának az oldalába. Morogtak és fújtak egymásra, a szőrük pedig égnek állt.

- Kérlek! Fins, te nem ilyen vagy!

Fins ráugrott az oroszlánra, az pedig eldőlve meresztette bele a karmait Fins hátába. Ordítottam, sikítottam, tehettem bármit nem figyeltek rám, csak ölték egymást.

Fins rá tört az oroszlánra. Csont reccsent. Még egy reccsenés. Aztán vége lett a harcnak.

Az oroszlán eltűnt, Fins pedig kifeküdt a puha havon. Megrémültem. Talán őt bántották. Fins felállt, majd azonnal vissza is változott. Odajött hozzám, és megfogta az arcomat. Durván és erősen tette, majd megcsókolt. Áá, értem, ő nyerte a csatát.

- Mi lenne, ha nem nyalakodnátok, mint a gyerekek. Hanem mondjuk, jönnétek. – morgott ránk Una.

Fins még egyszer megcsókolt, beleadva ezekkel az eltitkolt érzéseit, majd visszaváltozott, és szorosan mellettem haladt. Utáltam. De nagyon. Nem vagyok a fiúk játékszere. Odaértünk az egyik barlanghoz, és vártuk a fejleményeket. Mivel este lett, kezdett a testem átváltozni. Amikor már nem tudtam megtartani emberi mivoltom, visszaváltoztam tigrissé. Ismét a csacska érzelmes és a kétségbeesés határára kerültem. És ismét Fins mellé.

- Be kell mennünk. Nincs más választás, de előtte tábort verünk itt.

*

Vártam a megfelelő időpontot. Lágyan a hátsó lábaimra fektettem a súlyt és nyugalomban vártam az esti vacsorámat. Egy nyuszi épp akkor jött ki a bokorból. Csak semmi hirtelen mozdulat. Mikor már úgy éreztem, hogy simán megölhetném, és ezzel meglehetne a napi vacsim, akkor egy fehér villanás ellopta az ételemet.

- Héé! – üvöltöttem fel, majd utána iramodtam. Ilyen könnyen nem viszed, gondoltam.

Nagyon gyors volt, de tudtam tartani vele az iramot. Bozótokon, fákon át követtem, amíg ki nem értünk egy tisztásra. Ott azonban nem találtam sehol. Kezdtem félni, amikor fentről lecsapott valami, én pedig ismét alulra kerültem.

- Mi van cicus?  Ennyire kell a pici nyuszikád? – letette a fejem mellé a nyulat. Arg.

- Szállj le rólam, melák! – mély torokból érkező morgás. Tudok még többet is, fafej.

-  Ó, de be lehet ijedni a modorodon. – prüszkölt. Utáltam, ha kinevetnek.

- Még is te hagytad ott Finst. – csattintottam össze az álkapcsom. Elegem volt.

-Azért hagytam ott, mert ha tovább harcolt volna, tuti megölöm. Így többet harcolhatok érted. – nyalta meg az orrom.

-  Elmész te a..... – fakadtam ki erősen.

- Ilyen csúnyát nem illik mondania egy ilyen szép hölgynek. Beléd kóstolnák, de a barátod úton van érted. Szóval, viszlát angyalom! – azzal eltűnt a sűrűben. A francba.

Fins amúgy tényleg keresett, de félúton találkoztunk. Megkérdezte, hogy történt-e valami, de azt válaszoltam, hogy nem. Hiszen érezte rajtam az idegen szagot. És még mindig nem tudom mi a neve.

Visszatértünk a barlang elé, és leheveredtünk. Közben éreztem, hogy figyelnek. Ő volt az.

Reggel egy nyuszival ébredtem. Konkrétan egy nyuszi volt a mancsaimra ráhelyezve.

- Mi a...? – kérdeztem fel hirtelen.

-  Ő volt, igaz? – morgott mellettem Fins. Megráztam a fejem.

- Na jó, felkelni fiatalok. Csak a barlangon át vezet az út. Tessék előre menni. – mosolygott ránk Una.

-Oké. – bólintottam, majd beléptünk a kis járaton.

Az út volt ahol szűk, volt ahol tág metszetű volt.  Aztán egy nagy csarnokszerűségbe értünk. Aztán megszólalt az egyik visítás. Alakváltó denevér vinnyogott fenn a barlang plafonján.

És ami a legrosszabb, hogy nem egy volt...

Hanem több száz.