Ahol megállt az idő

Isis szemszögéből

Una lassan rám nézett. Az előbbi harcban eltört bennem valami. Talán Fins az, aki ezt előhozta. Nem tudom. De nagy szinten kimerült voltam. A lábujjaim zsibbadtak, a fejem lágyan lüktetett, de még éltem. És erős voltam. És azt hiszem szerelmes is.

Az utunkat lassan kezdtük meg. Fins közben nem változott vissza, hanem folyamatosan Unával beszélgetett, én pedig hátul cammogtam, mivel nehezebben ment a járás. Mellettem Ivana is Unát nézte, szerintem még egyáltalán nem békélt meg vele.

-Nincs valami mondanivalód? – kérdezte rám nézve, de nagyon halkan, hogy elől ne hallják.

-Egyáltalán nincs semmi mondanivalóm. Csak hamar elfáradok... – látta rajtam, hogy nem mondok igazat.

Így telt az utunk. Fins csak később változott vissza, akkor is csak azért, mert vadászni ment.

Én letelepedtem kicsit távolabb a tűztől, fejemet a mancsaimra hajtottam és lassan behunytam a szemem. A gondolatok kavarogtak a fejemben. Una csinált magának egy jéghálóból szőtt matracot, és azon aludt, Ivana a tűz másik oldalán egy sima pokrócra feküdt le.

Én meg csak a földet kaparásztam. Aztán az erdő felől megláttam egy zöld villanást, majd egy kéket. Feltápászkodtam, majd lassan odamentem és figyeltem.

-Tűnj el innen! – Fins emberi alakjában viaskodott az egyik Dorvuggal. Hogyan jöhettek ide?

A Dorvug nem hátrált meg, felé indult. Fins nem tud visszaváltozni olyan gyorsan, mivel ez a folyamat is időbe telik. A tigris átváltozásához kb fél perc kell, szóval ez így nem lesz jó. A Dorvug felemelte karmos mancsát, és felé akart kapni. Fins védtelen volt ellene, még ha gyorsan is futna, sem tudna kitérni előle.

Így maradék energiáimat összeszedve kiugrottam a bokorból, majd rávetettem magam a Dorvugra. Az felsikoltott, én pedig felüvöltöttem, segítségért kiáltva. Karmoltam ahol értem, közben pedig a fogammal kapaszkodtam.

- Isis ne! – kiáltott rám Fins, de nem is foglalkoztam vele. Tovább fojtattam.

A Dorvug közben megharapott, a nyílt seb érzete kitisztította a gondolatokat a fejemből. Közben kitéptem a torkát, de mielőtt meghalt volna, hozzávágott a legközelebbi fához. Csont reccsent, és vér folyt minden felé...

A bestia teste vonaglott még párat, aztán porrá olvadt.

Fins odajött hozzám, és rémült tekintetekkel figyelt. Lágyan megérinttette a mellkasomat, és kitapintotta a három törött bordát. Au. Ez fájt.

- Most mi legyen? Nem most telik le a 72 óra?

-Nem. Idebent, a falon túl nincs idő. Itt megállt az idő, és a változás egy síkon mozog. A fák sem nőnek, valamint a növények sem mozognak... – idegesen járkált fel s alá. Nem mert megmozdítani. 

- Akkor miért érzem magam kimerültnek? – szegeztem felé a kérdést, közben a tüdőm lángolt. Azt pedig a szerencse számlájára írom, hogy még bírok lélegezni.

-Azért, mert a lelked kétfelé is közvetít jelzéseket. Mind a két tested felé, más és más gondolatokat küld. Nyílván, emberi testben nem fognád meg a nyulat és ennéd meg simán. És tigrisként nem sütnéd meg azt a nyulat. Érted már, mire akarok kilyukadni?

-  Igen, de a hasonlat az vicces. – mosolyogtam, de mivel eléggé fájt, így inkább komoran néztem.

- Ez nem humoros! – Fins gondolkodott. – A másik tested viszont változik. A test a kinti világban van. Add a medálodat!

Levette a nyakamból, majd letette a földre, és folyamatosan latin szöveget motyogott. Az megnyitott egy kaput. Eltátottam a számat. Nem láttam be, de soha nem tudtam volna, hogy a medálom tud ilyet is...

Aztán Fins felemelt, sikoltottam a fájdalomtól, majdnem meg is karmoltam, de sietve belépett a kapun...

*

Minden lelassult. Nem éreztem semmit, csak a lebegést. A fájdalom megszűnt.

- Isis? – szólított meg valahonnan Fins.

-  Igen? – kérdeztem.

-  Üdv újra, suavis. – mosolygott. [google fordító alapján, latin nyelv szerint]

-Tessék...? – aztán lenéztem. Lábaim voltak, és kezem, de a régi ruhámban vagyok. A lágy, és lenge fehér ruhámban, amit annyira szeretek. Ránéztem Finsre. Ő egy laza inget viselt, valamint nadrágot. De a szemeibe belenézve, elakadt a lélegzetem. Elképesztően jóképű volt. Eddig ezt észre sem vettem. Tigris alakomban nem tudtam felfogni az emberi tulajdonságokat.

-Gyere... Elviszlek Gurkyába. – félmosolyra húzta a száját, és közben összeborzolta a hajam.

- Héé! – nevettem.

- Szép vagy.

Erre nem tudtam mit mondani, csak belegondolni, hogy ő Unával érezte jól magát. Így csak bénán bólintottam, majd kifordultam az átkarolásából. Észrevette a hirtelen távolodásomat, sajnos nagyon gyorsan. Összeráncolt homlokkal lépett egyet odébb, majd kicsit hidegen viselkedett velem.

- Gurkya? Hallottam róla már. De hogyan kerültünk ide? – megmozgattam az ujjaimat, a lábujjaimat és kicsit nyújtózkodtam. Úgy éreztem boldog vagy, de közben pedig ellepte a keserű íz a számat Fins miatt.

-A medálodat használtam. Gurkya a lila színű medálnak a városa. Itt energiagömbökre lelhetsz. És segít életben maradni. Főleg az összecsapások során. – rejtélyesen rám pillantott. Elpirulva más felé néztem.

-  Nem hagyhattam, hogy bántson...
-Nem kellett volna, hogy megvédj! – majd a karomnál fogva közel húzott magához. Hirtelen nagyon közel kerültem az ajkaihoz. Huppszi, ilyeneken nem kéne gondolkodnom. – Miért védtél meg? – halványan elmosolyodott, de ezt csak a szemén láttam.

-Mert... kinyírt volna. – válaszoltam összezavartan.

-És ha megölt volna? – most már nagyon közel voltunk egymáshoz. Az ajkaink majdnem összeértek.

-Csak hirtelen reflex volt. – mosolyodtam el, elhúzódtam, majd folytathattuk az utunkat. De azért még egy kétszer megremegett a lábam. Fins engem vizslatott.

Tovább folytattuk az utunkat. A fák színtelenek voltak, sőt, minden. Az úton egy erdőben kellett áthaladni, mert a különböző jelzések és az ösztöneim ara vezéreltek. Fins segített, olykor közeledett, volt, amikor távol volt, és kezdtem félni. Az út túl hosszúra nyúlt, de végül megérkeztünk.

Előttünk egy hatalmas város romjai jöttek fel, középen egy romba dőlt templommal. A főtér alapjai már eltűntek, csak a fele maradt meg, nem volt nagyváros, de otthonos volt és aranyos.

-Mennünk kell! – szólt rám, mire ismét rá kellett néztem.

- Rendben! – de még mielőtt elindultunk volna, Fins megpróbált visszaváltozni. De 15 percnyi próbálkozás után feladta. Én is megpróbáltam, de az nagyon fájt, így egyből abbahagytam.

- Én nem tudok alakot váltani, neked pedig fáj... – morogta, majd előre nézett és letépett egy hatalmas ágat. Kezeivel lazán tartotta. Hah, tigriserő. – Akkor ezzel kell, hogy megvédjelek.

-És mi van akkor, ha nem kérem? – incselkedtem vele. Szeme izgatottan villant.

-Ezt nem kéred, hanem az én kötelességem. – önelégülten elvigyorodott, várva, hogy erre mit lépek.

Nem tudtam mit mondani rá, csak bambán mosolyogni és boldogan a szemébe nézni.

- Hát, legyen. Elfogadom becses ajándékod! – öltöttem rá a nyelvem. Ez még inkább feltüzelte. Jajj, nekem. 

-Előbb utóbb elkapom azt a nyelvet. – megérintette az arcomat. Na, ott abban a pillanatban megszűntem. Nem érdekelt az energiaforrás, nem érdekelt a tigrislét. Csak ő, és én, mi ketten elveszve a másikban. Már közeledett az ajkam felé, 1 centiméter távolság sem volt, amikor...

Egy hatalmas ordítás lepte be az egész területet. Szétrebbentünk. A fenébe. Már megint elpuhultam. Vörösre pirultam, közben a hang irányába fordultam.

-Szereted az alakváltó hiénákat? Igazán tündériek tudnak lenni, főleg amikor átharapják a lábadat és rajtahagyják sajátos nyomukat. – kacsintott rám Fins.

- Hiénák? Ez valami vicc? – majdnem nevetni támadt kedvem, de Fins komoly szeme elárulta, hogy ne tegyem.

-Gyere. Be kell jutnunk a templomba, és megszerezni az energiaforrást. És eltűnni innen.

-Okés. – válaszoltam, majd harci állásban elindultunk. az erősebb elől, a gyengébb hátul.

Csak is magunkra hagyatkozhattunk. Mivel mindketten Tigriserővel rendelkeztünk, emberi alakunkban is erősek vagyunk. Én viszont harcképtelen voltam. Nem tudtam harcolni. Az erőmet nem kaptam vissza, sem a tigrisképességeimet. Szerintem ennek az az oka, hogy kettéosztódott az életem. A lelkem pedig csak az egyik testemben tud érvényesülni. Így visszakaptam emberi testem, de tigris nuku. Marha jó. Fins a botját közben kiélesítette egy éles kővel, és azt tartotta elénk. Aztán jött a harc.

Konkrétan, elénk egy seregnyi hiéna sorakozott fel. Öten voltak, egy elől, a többi fokozatosan hátrább. Véres pofájukat megnyalva néztek felénk, kivillantva összeálló és nem éppen szép fogaikat. Morogtak, felpúpozták a hátukat és fenték a fogukat. A földet kaparni kezdték, mint egy bika a rodeón. Görnyedt hátuk alkalmatlan a gyors mozgáshoz, viszont erős álkapcsuk azonnali halált okoz, ha nem vagy elég gyors. Szóval ők lesznek azok a bizonyos alakváltó hiénák. Hurrá.

Állandóan kattogva azon, hogy és merre szabadulhatnék meg, Fins addig felvonta a szemöldökét.

- Lélektelenek.

-Nincs bennük emberi lélek? – suttogtam vissza.

-Nincs. Ezek lélektelen csőcselékek és a saját akaratuk, plusz a friss hús vonzza őket. – Fins megigazította az inggallérját, majd maga elé tartotta a dárdát. – Gyertek!

Az első kutya megindult, talán engedelmeskedve a parancsnak, amit Fins adott dühéből. A hiéna épp elég gyors volt, hogy hamar ideérjen, majd elrugaszkodott a földről. A dárda átszúrta a mellkasát, ami fura, a hús cuppanásához hasonló hang követett. Majd a kutyát letette a földre, és várta a következő csapást. A dárdát közben kihúzta a lényből. Most hárman jöttek, az utolsó hátra maradt. A három túl sok egy ellen. Ezt tuti nem éljük túl.

- Arra van egy bejárat, de vigyázz a pókokkal. Háromra befutsz, és elbújsz, oké? – kérdezte, közben előre figyelt a bestiákra, akik túl lassan haladtak. Azt várták, hogy ő támad először. Nem is olyan hülyék. – Egy! – az egyik kutya szimatot fogott és megindult felénk. – Kettő! – a második követte az elsőt. – Három!

Amilyen gyorsan csak tudtam, kiléptem Fins háta mögött és rohanni kezdtem a bejárat felé. Közben attól féltem, hogy felbukok, vagy elesek, és nem érek be. Visszanézve láttam, hogy Finsre már mind a négy ráugrott.

- FINS! – üvöltöttem, mire az egyik hiéna hátranézett. – Basszus. – Az agyam azt kiáltotta „Fuss!”.

*

Egy szikla mögött guggoltam, szorosan hozzálapulva ahhoz. A légzésemet próbáltam nem szaporán venni. Már egy jó ideje itt dekkolok, magamban. Finset azóta nem láttam, és a Hiéna állandóan fel és alá mászkál. A gondolataim összekavarodtak. De legalább benn vagyok a templomban. Gyönyörű szép, kőből és márványból épült, de az idő vas foga kikezdett vele, így romokban áll az egész. És ha nem jutok ki gyorsan, maga alá temet. Lassan kilestem. A hiéna hiába szaglászott, nem talált meg. De még mindig ott ül, de nem néz hátra. Lábujjhegyen ki akarok osonni. Lassan, megfontoltam. Felkapok egy követ, majd eldobom az ellentétes irányba, én pedig gyorsan besomfordálok az én bejáratomon. A hiéna a zaj irányába indult. Uh, ezt megúsztam. Lassan haladtam, mivel nem tudtam, mennyi hiéna van még, aki szívesen felfalna reggelire. Olykor, ha meghallottam bármiféle neszt, kővé dermedtem és elbújtam. Eddig csak egy gigantikus pók keresztezte az utamat. Az is nagyon rondán nézett ki. A lábai szűrkés színűek voltak és roppant vékonyak. A fogairól inkább ne is beszéljünk. Kész csúfság az egész.

Beértem egy hatalmas kupola alakú épületrészbe, aminek volt egy kápolnaszerűsége. Abban valami zöldes nyálkás trutymó folydogált, bár nem tudom mi volt az. Aztán hatalmas sziszegés töltötte be a benti tér falait. Felnéztem és eltátottam a számat. Felettem milliónyi pók szunnyadt. Egy viszont lejött és nagyon úgy nézett ki, hogy engem figyel. Hova meneküljek? Gyorsan beugrottam a kápolna mellett lévő szikla mögé és türelmetlenül vártam, hogy mi lesz most. Megöl, megkegyelmez, vagy esetleg, ragut készít belőlem? Míg én a lehetőséget latolgattam, addig a pók lazán az orrom elé jött. Belenéztem mind a nyolc szemébe. Akkorát sikítottam, hogy a hangom visszapattant a falaktól. A pókok felettem mocorogni kezdtek, és mivel a pókomnak kezdet legi halláskárosodást okoztam, kihasználtam a lehetőséget, hogy elhúzzak innen. Az ajtó még használható volt, így gyorsan becsuktam és ráhajtottam a reteszt. Próbáltak kitörni, de még nem sikerült nekik.

Megfordultam és rohanni kezdtem, mivel pánikomban azt sem tudtam, merre mehetnék. Kiértem egy hídféleséghez, ahol nem tudtam átmenni. Mögöttem meg már egy pók kereste a szimatot, így leugrottam. Sikítottam, mert tudtam, hogy utam fájdalmas véget ér. Sikítottam, mert éppen több méterről zuhantam lefelé. Aztán puhára estem. Amit nem is értettem. Csak miután kinyitottam a szemem, akkor ért a meglepetés, hogy, valaki tart a karjában.

- Na, összefutottál néhány pókkal? – lágy hang, elképesztő mosoly. Fins.

-Úristen, Fins! Azt hittem megöltek a hiénák! – letett, én pedig átöleltem.

- Sose hagynálak itt. – simította meg a hajam. És csak akkor vettem észre, hogy a karjaim a nyaka köré vannak kulcsolódva, és egymás szemeiben keressük a választ a kérdésre. Bár, az még nem esett le, milyen kérdésre. Közelebb hajolt hozzám, de nem elég közel, hogy végre elérje a célját.

-Na, mi az? Beijedsz egy kis karmolástól az arcodon? – csépeltem még most is.

Erre elmosolyodott, aztán először, igazából csókolt meg, emberként. Soha nem éreztem még ilyet, amit ő nyújtott nekem. A csókja elővigyázatos volt, még is édes, mint a méz. És azt hiszem, erre a boldogságra volt abban a pillanatban szükségem. Az ő szeretetére.

*

A templom sokkal nagyobb, mint azt először hittem. Az energiaforrások el voltak rejtve a lenti pincében. És ezek kis fiolában voltak, lila energia. Lila kő, lila energia. Ironikus.

Kiérve még hátra kellett hagynunk pár hiénát, de hamar visszaértünk onnan, ahonnan jöttünk. Megittam egy ilyen fiolát, bár abban a táskában volt egy rakásnyi, és addigra szerintem Ivana is kitalálja, hogy hogyan kell készíteni. Az ital kissé kesernyésre sikeredett, nem tudom ki készítette oda, de pocsék volt. Igazán tehetett volna bele legalább egy kis citromot, vagy cukrot. De nem panaszkodhatok, örülök, hogy még ez is van.

Amint visszaértünk, elvesztettem az emberi alakom, és Fins is az övét. A csata helyén Ivana állt, összeszorított fogakkal és remegő dühvel.

-Elmondanátok, kedveseim, hogy még is mi volt ez az egész? – fújtatott.

- Hát, kellettek az energiapalackok. – szólaltam meg.

-Energiapalackok? Te megmutattad – bökött Fins felé – mire jó a medál?

-Igen, különben meghalt volna! – kiáltott nagyot a gondolatainkban Fins.

-Velem te nem üvöltözöl. És mi ez a vérfürdő? Ahh..., nem akarom tudni. Pár napra el kell mennem, addig legyetek szívesek itt maradni a seggeteken.

-Hová mész? – kérdeztem a füleimet hegyezve.

- Oda, ahova egyikőtök sem jön.

Ivana majdnem az összes holmiját összeszedte, csak pár növényt hagyott hátra kárpótlásul.

- Csak úgy szólok, hogy egy ideig ne várjatok az emberlétre. Három napon keresztül távol voltatok. – zsörtölődött.

-Három napon keresztül? – tátottam el a számat. Pedig csak óráknak tűntek.

- Igen. Una közben eltűnt, de szerintem hamar vissza fog jönni. Én is hamar visszajövök. Őt is értesítettem arról, hogy maradjatok itt. Una majd szabad kezet ad nektek, szóval vadászhattok nyugodtan. – Ivana felhúzta jól ismert csuklyáját, és köszönés nélkül lelécelt.

-  ÉS a KÖSZÖNÉS? – morogtam utána.

-  Kitudja visszajövök-e még. – felelte a szívére és a nyakára mutatva Ivana...