A "nekem szánt" fiú

Isis szemszögéből

A barlang hűvös fala a hátamnak nyomódott. A keserű hideg, mintha ropogtatta volna a gerincemet. Vágytam a melegésgre. Itt hideg volt. Tigris énem, kicsit kényelmetlenül érezte magát. Vágyott a melegségre, amit legnagyobb sajnálatomra Fins nyújtott neki. A csókja, az érintése mind hiányzott.

A szikla mögül kinéztem. Egyetlen lényt sem látni. Amióta megtámadtak, háromfelé szóródtunk. Én beugrottam egy sötét lyukba, majd estem és most ébredtem fel. Fins a keskeny folyosó felé manőverezett, majd ő is eltűnt a sötétben. Una pedig felszívódott. Egyszer hallottam a sikolyát, de aztán megszűntek a hangok. Mivel egy kis folyosón voltam, elindultam valamerre. A szemem hamar hozzászokott a sötéthez, így nagyjából tudtam érzékelni az éleket, amik körülvettek. Klausztrofóbiás rémképekkel ijesztgettem magam, hogy beszorulok. Vagy leesek, mint az előbb. Egy hatalmas szakadékhoz értem. A másik oldalán pedig egy tigris állt.

-          Hééé! Fins! – kérdeztem átüvöltve a barlangon. A hangom csomó ideig visszhangzott.

-          Maradj ott, ahol vagy! Megpróbálok átmenni!

-          Eszednél legyél! Ez a szakadék mély! – ahogy lefüleltem, hallottam, hogy víz folyik.

-          Bízz bennem! – majd nekirugaszkodott.

Baromira nagyot üvöltöttem. Nem akartam, hogy leessen a szakadékba. Mögöttem vinnyogó harsant. A denevérek! Fins már a levegőt hasította könnyed ugrásával. Ahogy Repült, megéreztem a szívverését. Éreztem, mennyire izgult, és félt, hogy nem ér át. Éreztem, hogy valamit mondani akar valakinek. De a szó szertefoszlott, mielőtt ráláthattam volna... Aztán a köttetés elmúlt, én pedig visszatértem a jelenbe. Fins elérte a peremet, de nem ugrott elég nagyot ahhoz, hogy át is érjen. Megkapaszkodott ugyan, de próbált kapkodni, hogy felugorhasson.

Próbáltam felé indulni, de egy denevér kitört a sötétből és telibe kapta a sziklás peremet, amin Fins tartotta magát.

-          Neeee! – üvöltöttem teli torokból, majd megindultam a fenevad felé.

Arra már késő volt. A denevér belekapott Fins nyakába. Fins ordított a fájdalomtól, majd utoljára próbált még a szemembe nézni. Azt üzente, hogy „induljak!”. Majd elengedte a peremet... És zuhanni kezdett a denevérrel együtt.

*

Távoli kiáltás. Épphogy csak észrevehető. Talán Una lesz az, de a hang olyan távoli és eléggé sablonos, hogy szerintem régebbi kiáltás szűrődik felém. Még mindig a perem szélén ültem és a sötétbe figyeltem. Hívtan Finset. Könyörögtem a sötétbe, bár nem tudom miért. Sírtam, amiért nem tudtam segíteni. Forrt bennem a düh, amiért nem én estem le. És szidtam magam. A keserű íz utat tört a szívembe és a lelkembe is egyaránt. Mögöttem aztán lassú nesz hallatszott. Hátracsaptam a fülem és füleltem. De a hang nem ismétlődött meg. Macska tipikus illatának a harmóniája jött felém. Egy Macska? De mit kereshet itt? Lassan felálltam. Aztán hátranéztem.

Két, gyönyörű mandulavágású szem nézett vissza rám. Színei szinte a barna és a barnás zöld összes színváltozatában pompáztak. Megbabonázott a tekintete. Azt viszont nem tudtam, milyen fajta Macska. Ahhoz nem volt elég nyomravezető a szaga.

-          Ki vagy te? – kérdeztem, hűvösebben, mint terveztem.

-          A betolakodónak nincs kérdezői hatalma. Itt ÉN teszem fel a kérdéseket. Mit keres itt egy Tigris? Úgy tudtam, kihaltatok. – a hangja erős, bátor és harcra képes volt. És ami felettébb bosszantó, hogy gúnyos is.

-          Hát, akkor nagyon régóta lakhatsz ebbe a lyukba. Én élek. És van egy másik...

-          Fins. Hallottam a kiáltását, valamint az oly megható siránkozásodat is. – vigyor. Aham, helyben vagyunk. A fenébe.

-          Á, szóval nem kérdezhetek. Megértem. Beszólni szabad? Pusztulj meg! – vicsorogtam rá, közben a tekintetemet az övébe fúrtam.

-          A cica fitogtatja a karmát. – dorombolni kezdett. – Nem kéne két perc, és megölnélek. – megnyalta a mancsát. Ráadás.

-          Előbb tépném ki a nyelved és etetném meg veled! – most már morogtam. Elegem volt belőle.

-          Gyere! Cic-cic! – prüszkölt. Elég volt.

Támadó állásba álltam. Egy ilyen jött ment, nem állhat ki ellenem. Aztán kijött a sötétből és akkor láttam meg a bundáját, és most végre elég volt a szag is. Meglepődtem. Egy teljesen fehér tigrissel találtam magamat szembe. Nagyobb volt nálam, sokkal. Megremegtem. Erre azonnal megállt, finomkodó pillantásokkal jutalmazott meg, valamint megnyalta alsó ajkát.

-          Nem bántalak és nem is foglak. Csak kérlek, ne nézz így rám! – majd hatalmasat ordított. Visszhangzottak tőle a barlang falai.

-          Nem... nem vagyok gyenge... – álltam újra harcias állásba, de inkább lehuppantam a porba. Köhögtem tőle.

-          Tudom, hogy nem vagy gyenge. De ezt kérlek, akkor se csináld... komoly bajod lehet belőle, ha egy falkahímmel akarsz veszekedni.

-          Falkavezér vagy? – tátottam el a számat. Meglepett elég merész kijelentése.

A falkavezéreket, a régebbi törzsek „Arany Tigrisként” nevezték. Ennek kiléte, azonban az egész törzs számára titok volt. Amit csak az igazán fontos Tigrisek tudhattak. Ha kitudódott a titok, akkor arra a falkavezér jelöltre halál várt. Ha meg tudták tartani a titkot, akkor a régebbi Falkavezért kihívta a jelölt és megmérkőzött vele. Ha le tudta győzni, ő lett a következő vezérhím, aki vemhességbe teheti a Fő Nőstényt, hogy harcos kicsinyek szülessenek. A jelölt elesése a falkavezérrel szemben egy újabb évet jelentett a régivel. Ezeket az éveket balszerencsésnek tartották, hiszen a vezér kiöregedett ugyan, de erős volt. Viszont idővel minden tompul. Tompul a látás, hallás, mozgás... És emiatt kell a jelölt.

Engemet valamikor, a nagynéném jelölt ki a Fő Nőstényszerepre. Emiatt szöktem el otthonról, mivel badarság lett volna ottmaradnom, hogy odaadhassanak a jelenlegi Falkavezérnek, és az kiélhesse rajtam vágyait.

A tigris szemében fájdalom jelent meg, amit nagyon nagy nehezen sikerült lepleznie.

-          Majdnem az voltam... de a bátyám bekavart a képbe. – morgott. Ajajj.

-          Mi történt? Ha szabad kérdeznem...

Rám nézett, szemeivel fürkészett, hogy tényleg érdekel-e. Érdekelt. Mivel látta a szememben az elszántságot, leült velem szembe és a farkát csapkodva a földhöz, mesélni kezdett.

-          Régi időket jártunk. Akkor még nem nagyon használtuk az emberré válás művészetét, csak néha-néha azzá változtunk, hogy ez a képességünk is megmaradjon. A bátyám, Eric borzalmasan nagyképű volt, és folyamatosan rajta lógtak a nőstények. Engem semmibe néztek, ez nem újdonság. Aztán egy nap odahívattak minket a falkavezér elé. Mind a ketten meg voltunk döbbenve. Mivel akkor a falkavezérünk nem az apánk volt, hanem a nagybátyánk. A falkavezérnek pedig nőstényei születtek, és egy nőstény nem állhat az élre. Ez szabály. Eric önelégült volt, én viszont gondolkodó. Akkor már leesett, hogy kettőnk közül választják ki az új örököst. Csak arra senki nem számított, hogy lesz egy kis gubanc. Eric megmérkőzött elsőként a vezérrel, de hamar elbukott, már az első karmos ütésnél kifeküdt. Én voltam a következő. Nagy nehezen le tudtam győzni, és megválasztottak falkavezérnek. De Eric ezt nem nézte jó szemmel. – itt vett egy nagy levegőt, majd fojtottabb hanggal folytatta. – Mindenkinek elköpte, hogy én leszek az új falkavezér. Ezért, meg tudod, halál jár. Megfűzött egy tigrist, hogy mondja azt, én mondtam el neki és ő terjesztette. Persze, az elfogadta és kész volt a baj. Nekem menekülnöm kellett. Nem lennék itt, ha... anyukád nem segített volna. – itt fejezte be én pedig akkorát döbbentem, hogy leesett az állam.

-          Anyukám segített neked? Tudod, hol van? – ültem fel és kérdőn néztem rá.

-          Nyugodj meg!

-          Hogyan nyugodjak meg, ha az anyukámról van szó?!! Nem láttam, amióta megszöktem otthonról. Mond el, hol van most! Kérlek! – könyörögtem neki sírva.

-          Nem tehetem.

-          Miért nem?

-          Mert, most a barátodat kell megtalálnunk. Leesett a sziklamederbe. Ahonnan a barlang vízellátása érkezik. Több méter mély, és sziklamentes, szóval ugranunk kell. Ha tud úszni, akkor még él. – pislantott oldalra.

-          Ezzel még nem végeztünk! – dühöm az egekben szállt. – Le kell ugranunk?

-          Igen, de egymás után. Hogy elkapjuk a másikat és ne keveredjünk el.

-          És ki lesz az első? – vontam kérdőre.

-          Hát, szokták mondani... nőstényeké az elsőbbség.

-          Szörnyen vicces. – rejtettem el a mosolyom. – A neved?

-          Mi van vele? – szeme elárulta visszafojtott mosolyát.

-          Hogy hívnak?

-          Josep. És téged?

-          Isis. De örülök Jos, hogy ezt most beszéljük meg. – fújtam rá.

-          Naná, kisvirág. – incselkedett tovább.

-          Bőrt húz a szájára. – néztem rá komolyan.

-          Na, indulj meg.

És ez az őrült meglökött. Én pedig kapkodva előre estem, de nem volt hova esni. Egyenest belelökött a mély szakadékba. Én pedig ordítottam, a félelem azonnal megtámadta az ösztöneimet. Milyen mély? Biztos víz van az alján? Sok víz vagy csak egy patak? Úristen...

Utánam jött Jos, és próbálta elkapni a hátsóm, de sikertelenül, mert össze-vissza mozogtam, amennyire lehetséges volt. Jos kiáltott, valami olyasfélét, hogy meg ne fulladjak. Aztán belezuhantunk a vízbe. Én elsőnek, ő utánam egy kicsivel. Mivel a barlangban holt sötét volt, nem tudtam hol van a víznek a teteje, hogy a tüdőm oxigénhez jusson. Láttam egy fehér villanást valamerre, de nem tudtam figyelni. Kevés az oxigén. Nem bírom. Próbáltam kapálózni, de a sodrás csak vitt magával. A víz betört az orromon és a számon keresztül és végül elérhette a tüdőm, mert köhögnöm kellett. Kapálóztam, a reflexeim megőrültek, úgy karmoltam a vizet, mintha így oxigénhez juthatnék. Aztán lassan kezdtem elveszteni az eszméletemet. A víz belekerült a tüdőmbe.

*

Kiáltást hallottam oldalról. Oldalra pillantottam. Aztán magamra. Ember voltam ismét. Szemeim ugyanúgy csillogtak, a hajam szőkeségét oldalra tűrtem, mert belekerült az arcomba. Egy vízesés mellett álltam. Leüvöltöttem. A hangom szárnyalt a levegővel és a sziklák oldaláról pattant vissza. Szabadnak éreztem magam.

A bokorból előugrott egy rátermett tigris. Mellette egy másik is. Mind a ketten rémülten kerestek valamit. Mögöttük morgások tömkelege hallatszott. Felismertem a tigriseket. Egyik az anyám volt, a másik pedig... Jos. Meglepődtem... Ezt hogy hogy látom?

-          Le kell ugranod. Ott lesz a vízesés mögött egy balrang bejárat. Nagyon kicsi lyuk, de éppen beférsz. És ha emberré változol, akkor húzz oda egy követ, hogy ha véletlenül fel is fedezzék, akkor nem tudják, hogy az ott van. Majd azt hiszik, hogy belefulladtál a vízbe és nem keresnek. Indíts! – anyám hangja szíved döfött.

-          Értem.

-          Ha összetalálkoznál a lányommal... kérlek ne mond el ezt neki. Nem tudhatja meg, hogy ti ketten... érted.

-          Tudom... nem fogom neki elmondani. – majd odaállt a vízesés elé, és ugráshoz készülődött. Közben egy dárda átdöfte az egyik lábát. Jos felüvöltött. Anyám odaugrott mellé, és kiszedte.

-          Siess! – beszélt tele szájjal. És Jos leugrott.

-          JOS! – üvöltök fel! Anyám hirtelen a hangom felé kapja a fejét. De nem lát meg. Mivel nincs rajta a nyaklánca. Megrázza a fejét és eliszkol a következő fánál balra.

Mi van velem és Jossal? Semmit nem értettem. De akkor nem is számított. Mert nyomást éreztem a mellkasomban. A tigris énem előttem ült. Lazán tartotta a fejét, mintha csak nehéz lenne. Fülelve pillantott rám. Két lélek, eggyé egyesül. A tigris mozgása viszont most kifejezetten állatias volt. Majd a medálom felizzott, és a tigris lassan szertefoszolva beleszállt a medálomba én pedig üvöltve estem össze.

*

Minden sötét, én pedig azt hiszem, fekszem. Felettem egy fekete hajú, barnás zöld szemű fiú ül, és nyomkodja a mellkasomat. Én pedig egy adagnyi vizet köhögök fel.

-          Úristen, jól vagy? – ránt fel hirtelen. Még egy adag víz a földre kerül.

-          Nem... khg... vagyok...khg... jól. – állandóan köhögtem.

-          Azt látom. Emberré változtál, és én is. – gondolkodott el.

-          Ember? A látomásomban... khg... is azzá változtam...

-          Látomásodban? Jaj ne... – fogta meg a fejét. – Mit láttál?

-          Anyámat és téged... mi az a dolog, amit nem mondhatsz el? – a víz végre teljesen elhagyta a tüdőm.

-          Nem lett volna szabad találkoznom veled. – jegesedett el.

-          Tessék? – néztem fel.

-          Azért, mert... a falkámnak tervei vannak veled szemben... és ha én lettem volna a vezér, akkor hozzám adtak volna. – tépelődött.

-          TESSÉK? – kérdőn néztem a szemeibe.

-          De persze, ezt nem fogadtam volna el. Te törékeny vagy. – mosolygott. Uhh, szép mosoly volt.

-          Nem vagyok törékeny! A legkevésbé sem. – rántottam közel az arcát az enyémhez. Elmosolyodott.

-          Ó, bizonyítsd be! – gúnyosan vigyorgott.

-          Mivel? – néztem mélyen a szemébe. Ő meg csak az enyémbe. Jók vagyunk.

-          Törd el a nyakam. Ha megteszed, bebizonyítod, hogy eléggé erős vagy.

A szemeibe néztem. A hidegség távozott a tekintetemből. Helyette a halál erős szúrópengéje váltotta fel.

-          Soha nem tennék ilyet. – hajtottam le a fejem.

-          Velem nem, vagy mással? – komoly volt.

-          Menjünk. Elég volt a vízből. Egy jó életre. – nevettem hülyén, és felálltam. Ő is és magához rántott.

-          Nem válaszoltál. – a lehelete az ajkamat érte.

-          Nem is fogok. – mosolyogtam.

*

A sziklákon lépdeltünk, ami valljuk be, fájdalmas volt. Elég volt az is, hogy majdnem megfulladtam, még itt van ez is. Hát, frankó. Jos nem nagyon szólt hozzám, inkább a vizes nyomokat követte, amiket valaki itt hagyott.

-          Szerinted ő volt? – kérdeztem reménykedve.

-          Nagyon úgy fest. A nyomai egyszer tigrisbőrben vannak, aztán meg emberbőrben. Lehet, hogy állandóan változik? – tűnődött el.

-          Az nem lehetséges. Belehalna! – ijedtem meg egy pillanat alatt. Majd sietni kezdtem. Nem lehet, hogy meghal.

Beértem Jost, és próbáltam mellette rálépni egy sziklára, de megcsúsztam. Azonnal elkapott, a kezét a derekamra kulcsolta.

-          Ezt ne! Betörheted a fejed! Látod, arra már van sima terep. Ott futhatsz. De most nem! – tiltakozott őrült ötletemet látva. – Tudod mit? Inkább viszlek. – azzal felemelt.

-          Tegyél le. – döbbentem le.

-          Nem foglak.

És tényleg nem tett le. Így vitt még egy jó ideig. Aztán végre eljött a sík rész.

-          Szerinted idáig eljött? – féltem. Teljes szívemből féltem.

-          Nem tudom. Lehet. Biztos kereste a kiutat.

-          Várj! Hallok valamit. – tettem a szám elé az ujjam.

Apró kínhangokat hallottam. Ez Fins lesz. Azonnal kiugrottam a karjaiból, majd futni kezdtem. Valahol itt kell lennie. Kettőt fordultam, és olyat láttam, ami fizikailag lehetetlen.

Una ült Fins mellett, és nézte a kínzását, közben állandóan jeget szórt rá. Fins egyszer tigris volt, egyszer ember, volt amikor félig mindkettő.

-          Una! Mi folyik itt? Mi történik vele? – térdeltem le hozzájuk. Una felém kapta a fejét, majd rám emelte a kezét. Aztán felismert.

-          Nem tudom! Így találtam meg! – nézett Finsre, aki még mindig össze-vissza változott.

-          Mióta tart már ez? – kérdeztem.

-          Úgy egy órája.

-          És lehet valamit csinálni? – vontam fel a szemöldökömet.

-          Hát, állandóan, minden változásnál felmegy a láza. Így hűtöm. – mindkét kezét a test felé emelte, majd ráeresztette a kékségét.

-          Jos, te tudsz valamit az ilyesféle átváltozásokról? – néztem felé.

-          Nem, semmit. Ha itt tartunk. Una... ugye? Kérlek fagyaszd meg, amint emberré válik. Teljes lefagyasztást kérek. – kérdte Josh.

-          Rendben. – majd megvárta Una a leendő alkalmat és jégbe fagyasztotta. A változás megállt, és Fins is ember maradt.

-          Oké. Ebben a barlangban lakik egy öreg varázsló, nem messze innen. Ő segíthet megoldani ennek a problémának az eshetőségét. – intett előre, valamerre a sötétbe.

-          Várjunk... ti láttok valamit is? – kérdeztem tőlük.

-          Én látlak titeket, de eléggé halványan. – válaszolt Una, majd felemelte jégtömegét és tartotta a fagyott fiút.

-          Én mindent tisztán látok, emiatt. – majd a nyakából elővett egy amulettet. Olyan volt, mint az enyém. És Lila színű!

-          Úristen! – majd a ruhám zsebéből elővettem az enyémet.

Jos felém nyúlt és odatartotta az Amulettet. Én is az enyémet. És azok abban a pillanatban egyesültek. Egymáshoz ugrottak, és egy egész amulettet alkottak.

-          Ezt nem mondhattam el.

-          Mármint mit? Mi ennek az értelme? – kérdeztem, eléggé nagy hányingerrel küzdve.

-          Az, hogy mi egymásnak vagyunk rendelve... még mindig. – fojtotta el a hangját.

-          Tessék? ne gyere most a sors és más egyéb baromságokkal. Mit jelent ez?

-          Azt, hogy összetartozunk. Így jobb? Hogy az élet úgy hozta volna, hogy mi egymásba szeretünk. De ez már sohasem fog megtörténni. – nevetett idegesen Jos.

Az amulettek még erre a kijelentésére sem váltak szét. Így megérintettem az én felemet. Ő is az övét.

-          Mit mondjunk? – kérdeztem tőle.

-          Nem szeretem! – kiáltotta.

-          Én sem szeretem! – üvöltöttem. Semmi.

-          Miért nem válik szét? – borzalmas.

-          Mert a jövő mozgásban van. Bármi változhat még... rátok nézve. – intett Una.

-          Mármint... lehet olyan, hogy mi szeretjük egymást?

A kő, a kérdésemre erősebben kezdett el fényleni, bevilágította az egész barlangot.

Elég volt egy pillantást vetnem Josra. Az ő szíve világítani kezdett. Az enyém is. A szívemhez kaptam a kezemet.

-          De ez még változhat... szerintem. – nézett az amulettre Una.

-          Nem fog, kedveseim! – egy öreg ember jelent meg közöttünk, alig volt 1 méteres. – Titeket egymásnak teremtett a sors. És az ellen nincs mit tenni.

Próbáltam elereszteni az amulettet. De az csak közelebb tolt Joshoz.

-          Csak úgy enged el titeket az amulett, ha megcsókolja az ifjú. – nevetett fel a varázsló, mert nyílván csak ő lehet.

-          Megcsókolni? – kérdeztük egyszerre az aggtól.

-          Igen. Vagy itt maradunk egész életünkben. – nézett ránk nagy szemeivel. – Mivel ti egymásnak vagytok teremtve, ezért a medál rá segít ebben.

-          Oké. De ne csapj meg, ha kérhetem. Mert elkaplak. – nézett rám Jos.

Mivel nem válaszoltam, ezt készpénznek vehette, mivel megérintette az arcomat, majd a szemembe nézett. Közelebb hajolt hozzám. Miért mindig velem történnek meg ezek a dolgok? Picit hátrább emeltem a fejem. De végül összeért a szánk. Megcsókolt. A csók viszont mintha ismerős lenne. Mintha egy lágy emlék érintett volna meg. Felettébb kellemes volt. Finsnél csak őrült vágyat tudtam a magaménak. Ő viszont lassan csókolt, amivel megőrjített, és többet akartam. Aztán azt vettük észre, hogy a medál már nem is tart minket, csak mi szívjuk egymást magunkba. Nem akartam elhúzódni, de muszáj volt. Szédült voltam. Azt hittem ott esem össze. A medál közben szétesett. Az én felem most piros színű lett, aztán megint lila.

-          Kedvesem, te ugye anyukád után érdeklődsz? – kérdezte.

-          Igen. Tudja, hol találom? – kérdeztem.

-          Itt vagyok, kicsim.

-          Anya?

Aztán egy nő jött elő a sötétből. Szeme és haja tagadhatatlanul engem tükröztek. A mosolya inkább édes volt, mis kesernyés. A vállát feszesen tartotta. Majd elém lépett, és megölelt...