Fénylő Levendula

Isis szemszögéből

A szemem sarkából észrevettem, hogy Una egyszer csak eldől, és nem mozdul. Körülötte megjelent a jég, és fagyos lett a levegő. Azonnal elengedtem anyámat, és odaestem mellé, és próbáltam megérinteni, de amint odaért a kezem az arcához, az egész kézfejem megfagyott. Visszarántottam a kezem, de teljesen bénának éreztem. Jos mellém lépett, és leguggolt Unához.

-          A jégdémonok nem tudják elviselni a romantikát. Mert a szerelem, vagy bármilyen érzet, ami a testével kölcsönhatásba lép, megölheti. A csókunk elkábította. – Jos idegesen felpillantott rám, majd az anyukámra. Aki már nem volt ott. – Anyukád?

-          Csak látkép volt, édesem. Ez a barlang trükkös ám. – megpaskolta az egyik falat öreg kezeivel a varázsló. – A nevem Servona. Nem sokáig maradok veletek, mert fel kell mennem a földre, hogy élelmet szerezzek. Fogytán van az a fránya kamra! – nevetett recsegős hangján.

 Szóval anyám csak egy káprázat volt... eléggé vigyázni kell itt az ilyesmikkel. Jos nem érintette meg Unát. Aztán hatalmas reccsenés hallatszott. Fins jege megtört, pont a szívénél kezdve. A szíve körül leesett a jég, ami hangos csörömpöléssel tört még kisebb szilánkokra. Una szíve is tűzbe gyulladt. De nem ébredt fel. Fins körül lepotyogtak a jégdarabok, mindig egy kicsit nagyobbak. Amint minden jég leolvadt róla, a fiú elzuhanva esett a földre.

-          Fins! – kiáltottam el magamat. Semmi jelét nem adta, hogy él.

-          Nyugi! – tartotta elém a karját Jos. – Jól van. Érzem.

Fins felköhögött egy csomó vizet, valamint jégdarabkákat. A levegőt áldásként magába szippantva nyitotta ki a szemeit. Fölé hajoltam.

-          Jól vagy?

Fins rám nézett, valamit próbált kifürkészni az arcomból. Mivel megtalálhatta, lassan kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit.

-          *köhögés* Jól vagyok, azt hiszem. Csak segíts felállni. – rám nézve megragadta a kezemet, majd felhúztam, hogy megálljon a két lábán.

Jos még mindig Una mellett térdelt, és nagyon gondolkodott, miképp érinthetjük meg. Ha hozzá érünk, lefagy a kezünk, és ha még tovább tartjuk, megfagyaszt minket.

-          Una? Mi van vele? – riadt meg Fins azonnal és ő is odamászott mellé. Fins szólongatta, de csak annyit ért el vele, hogy Una egy kicsit megmozdult, majd mormolt valamit. De senki nem értette.

-          Jégdémon nyelv. Az ilyen elemi lényeknek is van külön nyelvük. Viszont mi nem érthetjük. – Jos felállt, és elment az öreggel beszélni.

-          Fins, mutasd a homlokodat! – ha a feltételezésem nem csal...

-          Oké. – Ez az! Fins még mindig forr a láztól. Így az egész teste teljesen forró. Megérintettem a kezét is, hogy megbizonyosodjak. És igen. Tűzforró. – Figyelj. Ha az ismereteim nem csalnak, akkor a hideg és meleg találkozásával langyos lesz. Te meg tudod érinteni Unát úgy, hogy ne fagyj meg, de Una se melegedjen fel! Be kell válnia, más ötletünk nincs! Próbáld meg!

Kemény másodpercek nehezedtek ránk. Fins lelkiekben már felkészült arra, hogy le kell vágatnia a kezét. De megérintette Unát. A dér lassan felkúszott Fins kezén, de az nem fagyott meg. Közben Una sem mutatta jelét, hogy rosszul lenne. Bevált!

-          Most próbáld felemelni! – Fins könnyedén a háta alá csúsztatta a kezét, valamint a térde alá, és felemelte. Nagyon illettek egymáshoz, ahogy Fins erősen tartja Unát. Mintha egy erős és példás férfi tartaná törékeny feleségét. De Una nem volt törékeny. Ő erős volt, és Fins is. Erős találkozása az erőssel. Ami igazi atombombát jósol nekünk.

-          És most hová vigyem? – kérdezte tőlem, én pedig leblokkoltam. Nem találtam Jost sehol. És az öregembert sem.

-          Vissza kell térnünk a Himalájába. Hárman. Csak ott menthetjük meg Unát. Talán a hideg segíthet rajta. És persze a többi jégdémon, vagy mi. – fújtattam, közben totálisan dühös voltam. Ez most komoly?

Itt hagy Jos mint csapot-papot. Nem tudtam elhinni, a csalódottság átjárta a testemet, én pedig lassan felrobbantam. Elővettem pár fadarabot, és összedörzsöltem őket. A tűz fellángolt. Minden barlangnak van kivezető járata. Ha nem több, kettő biztos van. Egyik a bejárat, másik a kijárat. Ilyen egyszerű. A tűz kicsit elhajlott balra.

-          Oké. Balra kell mennünk. – szóltam oda Finsnek. Ő azonban Unával volt elfoglalva. De felnézett.

-          És akkor kiérünk a barlangból? – kérdezte Fins.

-          Igen. De sietnünk kell. Ha az érzékeim nem csalnak, nem lehetünk messze a kijárattól.

Elindultunk, és araszoltunk előre. Próbáltam hatalmas léptekkel szelni a barlangot, de képtelenség volt messzebb jutni. Fins állandóan lemaradt.

-          Fins, sietnünk kell. Itt lehetnek denevérek is!

Nem is kellett kétszer kimondanom. Egy éles, visító hang és már is zuhant felénk az egyik. Óriásit sikítottam, a hangom nagyon vízhangzott. Fins leesett Unával egy lyukba, én pedig futottam előre, ahová mutattam. Azonban az ismét két felé ágazott, és nem volt időm meggyújtani még egy botot. Rohantam ugyanúgy balra, viszont a denevér követett, ráadásul hamar be is ért. Nekiestem a sziklának, mert megcsúsztam. A denevér leszállt előttem. Megnyalta éles fogait, és rám nézett undorító piros szemeivel. Elkapta a lábam elsőnek. Újra sikoltottam és próbáltam kitépni a lábam a karmai közül. Ehelyett a húsomba mélyesztette éles és hosszú fogait. Azt hittem ott fogok beleőrülni a fájdalomba. Próbáltam megrúgni, megkarmolni, de csak pofon vágott. Visszaestem a falnak és kezdtem elkábulni.  Alig láttam valamit. Minden olyan homályos volt. Aztán egy ütést hallottam, kiabálást majd hús csattanását és egy hatalmas törést.

*

Egy fa mellett állt. Nem tudtam ki az, csak a fejformája volt ismerős. Lazán támaszkodott, a cipőjét pedig nekikoppintotta. A fáról megállapítottam, hogy almák százai lógnak róla. Közelebb megyek, hátha megtudom, ki is ő. Lassan haladtam. Aztán egy alma leesett a fáról. Megremegtem. Csodálatosan tökéletes alma volt, vérpiros színnel. Hm. A fiú, leguggolt az almáért, még nem vett észre. Most kéne eltűnnöm. De aztán a fiú felnéz, lassan siklik a tekintete az arcomra. Elakad a lélegzetem. Ez Jos! Ő is nyílván felismert. De nem tudom, hogy mit is jelent ez valójában. Aztán meglátok egy zongorát, rajta összevissza Levendulák. Imádom a Levendulát. Jos félénken elmosolyodott, én pedig zavarba jöttem. Mi a franc? Honnét tudta, hogy szeretem a Levendulát?

-          Ülj le. – szólt hozzám, én pedig szó nélkül engedelmeskedtem neki. Felnézve az égre láttam, hogy egy bolygó lazán halad az égen.

-          Had játsszak neked valamit. – mosolyodott el, mire a zongorára esett a pillantásom.

És elkezdett egy lágy dallamot játszani. Közben rám nézett, talán nem is figyelt a billentyűre. Csak engem figyelt, a szemeivel rabul tartotta az enyéim. Elmosolyodtam, majd beszálltam hozzá, de énekelve. Eszembe jutott a dal! Ezt szokták játszani a Tigrisesküvőkön. Imádtam. Ő is beszállt, majd leénekeltük majdnem az egész dalt, amikor az utolsó mondathoz értünk.

-          ... És örökre légy, légy az enyém! – énekeltük egyszerre, tele érzésekkel az utolsó mondatot.

De valaki az arcomba borított egy adag vizet.

-          Héé! – ültem fel, de a sötétségben semmit nem tudtam kivenni, ki szórakozik.

-          Örülök, hogy felkeltél Csipkerózsika, de ha nem zavar, ki kéne jutnunk ebből a barlangból. – ismerős hang ütötte meg a füleimet. Kemény hang, olykori poénos kiütésekkel.

-          Ivana? Te vagy az? – kiáltottam el magam.

-          Shh! Még a végén meghallanak, te bolond. – nevetett fel halkan Ivana.

-          Istenem! Azt hittük meghaltál! – szóltam oda könnyes szemekkel.

-          Nos, az utóbbi két és fél órában, én is azt hittem rólad. – vágott vissza.

-          Had öleljelek meg! – szórakoztam nevetve.

-          Kösz, nem szeretek ölelkezni.

-          Hát nem szeretsz? – döbbentem le nevetve.

-          Na, jó. – megöleltem, talán most az egyszer és utoljára.

-          Mennünk kell. Tudom, hol a kijárat.

-          Várj! Mi lesz Finsel és Unával? – riadtam vissza.

-          Semmi. Fins okos fiú. Egyedül is ki tud találni. – morgott Ivana, majd előre invitált. A lábam viszont pokolian fájt.

-          Amúgy mi történt velem? – kérdeztem a fájdalom ritmusában.

-          Egy denevér megtámadt. De végül sikerült időben lecsapni. Viszont a méreg még mindig a testedben van. Sietnünk kell, hogy be tudjam adni a gyógynövényes szeremet. Ha nem érünk el oda, a tigris éned a méreggel ötvözve átváltozhat. És mutáns lehet belőled.

-          Mutáns?

-          Nem érdekes. A lényeg, hogy szedjük a lábainkat.

Ivana gyorsan haladt, már szinte magabiztosan, és nem is nagyon nézte a földet. Lehet, hogy egész végig követett? Nem lényeg. Az a fontos, hogy itt van velem és végre nyugodt vagyok. Hisz ő harcos. És meg tud védeni. Ivana egy hatalmas kalapácsot a kezében tartva kilökött pár követ, majd megtapasztalhattuk a fény édes és csípős érzését. Végül, segített kijönni.

Azonnal, amint kiértem a barlangból, visszaváltoztam tigrissé. Ivana meghökkent.

-          Isis, beleestél a vízbe, bárkivel is? – nézett rám, én pedig elgondolkodtam. Elmondjam neki a Jossal történt ügyet?

-          Ne is próbálj sumákolni! – Ivana kicsit dühös volt.

-          Jossal estem bele a barlang tavába. Ennyi, semmi különös. – leültem és a lábamat kezdtem nyalogatni.

-          Ki az a Jos? Várj csak... Ha te ember lettél, akkor Jos egy falkavezér?! Te belebotlottál egy falkavezérbe a barlang mélyén? – Ivana totál ki akadt.

-          Igen. Mi ebben a különleges?

-          Megölthetett volna. Egy kis legyintés, és te halott vagy! – a homlokát ráncolta, majd újra felvette hideg alakját. – Figyelj. A kirekesztett falkavezérek közül nem mindegyik ilyen kedves. Valaki agresszív módon még a saját fajtáját is megöli. A falkavezér hímek olyan szinten erősek, és kiképzettek, hogy számukra egy törékeny lány... a hátsó fogukra egy tömés.

-          Jos még sem ölt meg! – gondolkodtam el.

-          Persze hogy nem. Egymásnak vagytok teremtve. Állítólagosan. De erről később. Most el kell mennünk a... – be sem fejezte a mondatot, amikor Fins jelent meg mellettünk. Fins furcsán nézett rám, hogy tigris lettem. Egyből levonta a következtetéseket.

-          Rómeó és Júliát is köszönthetjük sorainkban. – csettintett Ivana. – Mennünk kell. Most! Amíg a denevérek meg nem gondolják magukat és nem csinálnak belőlünk pirítóst, tojással.

*

Ivananak több háza is volt, elszórva az erdőben. A legközelebbibe siettünk, és azt kívántam, hogy újra ember lehessek. De csak idegesen tudtam koppintgatni a farkamat a padlón. Fins közben letette egy ágyra Unát, és egész nap vele volt. Én pedig csak sínylődtem.

Ivana közben sikeresen elkészítette a főzetet, amit meg kellett innom. Hát, pocsék egy íze volt, az biztos. De megittam, egye fene, legalább nem leszek valami mutáns. Ivana nem sokat törődött Unával, sem Finsel, maximum annyit, hogy Fins sebeit ellátta, és beszélt vele pár szót.

Ivana épp kifelé készülődött, mert el kell mennie valami gyógynövényért. Így hamar el is sietett, mert állítólag most, napnyugtakor nyílik. Én addig felugrottam a tornácra, onnan pedig még feljebb a teraszra, és onnan is feljebb a tetőn lévő vízszintes részhez. Ledőltem oda, és csak káprázattal figyeltem a lenyugvó naplementét.

Pár perccel később valaki más is csatlakozott hozzám.

-          Szép volt a látomás? – kérdezte tőlem... Jos.

-          Igen, nagyon szép. Imádom a Levendulát! – káprázattal gondoltam megint a zongora tetején lévő szétszórt Levendulákra. A kövem is Levendulakő.

-          Örülök neki. – mosolyodott el, tipikus tigrisvigyorán.

-          De, hogy tudtad ezt megidézni? – kérdeztem, és elgondolkodtam.

-          Az öregember segített. Azt viszont én sem tudtam, hogy milyen szempontok között történik majd meg. Csak annyit kértem, hogy legyenek benne Levendulák. – mosolyodott el, és kicsit meglökött, a hecc kedvéért. – Nem sebesültél meg, ugye? – erre a kijelentésére azonnal elrejtettem a lábam.

-          Nem vészes.

-          Biztos? – nyalta meg a pofám.

-          Hééé! – kuncogtam magamban.

Együtt néztük a lenyugvó napot, és azon tűnődtem, miért jövök vele ilyen jól ki. És mi történt köztem és Fins között. Szerintem, csak érzelmi átmenet volt. Fins láthatóan Unába szerelmes. Én viszont fogalmam sincs.

-          Mutatni szeretnék valamit. – állt fel Jos, mire én is felálltam. – Csak kövess.

Követtem. Árkon, bokron keresztül követtem, és fogalmam sem volt, hova vezet. De valamiért bíztam benne, hogy nem fog bántani. Hisz ha eddig meg akart volna ölni, már rég megtette volna. A szívem így is kelekótya. Csak azt szeretném, ha nem bántana meg.

-          Meddig megyünk még? – kérdeztem kifulladva a futástól.

-          Mindjárt ott vagyunk.

És tényleg nem kellett már sokat menni. Jos bevezetett az erdő egy mély pontjára, ahol volt egy kis megtisztított rész. A belsejét falevelekkel egy szívet formáztak meg. Azonnal megálltam, és próbáltam felfogni a kerítést.

-          Jos...

De nem is foglalkozott velem, betolt a szív közepébe. Már elkezdtem volna tiltakozni, amikor kinyílt az első virág. Mivel már sötét volt, elképesztő fénnyel vakított. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy ezek Világító Levendulák. És ráadásul erre nem számítottam. Jos már szinte mindent tud rólam. És ezt nem tudtam hova rakni, csak csodálattal nézni, ahogy mindegyik Levendula kinyílik és elképesztő fénnyel bevilágítani az éjszakát.

Jos mellém ült. Közben a levelek is gyengéden derengeni kezdtek. Ránéztem. Közben emberré változtunk, mert a köveink újra egymáshoz ragadtak. Ott volt mellettem és furán éreztem magam. Nem tudom, mit művelek. Aztán megakadtam. A két nyaklánc kettévált. Felvettem és felállva újra tigrissé változtam. Szemeimmel bocsánatot kérve elinaltam a sötét bokron túl.

*

Siettem haza, hogy egyek valamit. Az előbbi szituáció a fejemben lejátszódott. Nem bírtam. Belerohanhattam valakibe, mert bukfencezve előreestünk.

-          Hol voltál? Aggódtam, hogy valami bajod esett. – szólt hozzám lágyan Fins.

-          Öhm... csak elmentem sétálni. Semmi komoly. De köszönöm, hogy aggódtál. – feleltem lágy, ideges hangon.

-          Akkor bejössz? – kissé hideg volt velem szembe.

-          Persze.

A szél kicsit felerősödött, így a tigris szagom Fins felé sodródott. Fins arca azonnal eltorzult, és ellökött magától.

-          Kivel voltál? – kérdezte morogva.

-          Velem, talán valami gondod van vele? – a mögülünk jövő morgástól megremegett a gyomrom. Az ajtó közben kinyílt, és Ivana jelent meg.

-          Mielőtt elkezdődne a macskaharc, szeretném, ha Fins bejönne, és Jos pedig elhúzná innen a seggét. Ne akadr, hogy ÉN vigyelek el. – kiáltott oda neki Ivana. Közben Fins valahogyan Jos mögé lépett, és ráugrott a hátára. Jos hátra tántorodott, így beestek a bozótos árokba.

-          Hé! Fins! – üvöltött utánuk Ivana, és utánuk ment. – Te maradj itt és menj be a házba!

-          Vigyázz rájuk! – szóltam utána.

-          Persze. Ameddig grillezett Tigrist nem csinálok belőlük. Srácok! – már bele is ugrott a bozótosba.

Átkozott hormontúltengéses Tigrisek! Elegem van mindegyikből.

Bementem a házba. Pár órát csak vártam. Közben bejártam a ház zugait. A könyvtáron akadt meg a tekintetem. Tele volt érdekesnél érdekesebb könyvekkel. Úgy elolvastam volna az egész tárat, de sajnos nem volt rá időm. Vagy még is? Hm. De nem tudok emberré változni. Vagy még is? A medállal talán azzá tudok változni, így talán nem fogok örökké tigris maradni. Megérintettem a medálomat, és nagyon erősen azt kívántam, hogy legyek ember. LEGYEK EMBER! A lábam, a testem, a kezeimen meghúzódtak az izmok. Ez az! Nem kellett 2 perc, és emberi alakomba voltam. Kerestem pár használható ruhát. Hm. Ez jó lesz. Kékes-lilás felső. És egyszerű nadrág, amit szeretek. Ez így jó.

Una az ágyon pihent. Élt még. Kéne keresnem valami hideget, hátha attól felébred. Meg kéne keresnem Ivana egyik gyógynövénykönyvét...

Á, meg van! Azonnal kinyitottam, és vadul kerestem valami „...jég” nevezetű virágot, gumót, vagy bármit ami használható.

Jégszilánk

Jellemzése: Apró, fehér virág, amely kevés hideggel rendelkezik, ha egyből letépjük.

Használható: A kis fehér virágot forró vízbe megfőzni, és gyenge fagyott erőlevest kaphatunk.

Mérgező: a szára és a gyökere, ezért csak a virága használható.

Jégcinege

Jellemzése: A virága rendkívüli nagy fagyasztóerővel rendelkezik, a Jégdémonok kedvenc virágaihoz sorolható. Egy szirma képes megfagyasztani egy egész cinegét. Innen kapta nevét.

Használható: A gyökerét és a virágát langyos vízbe rakni, majd a Jégdémon elé tenni. Lassan felébred tőle.

Mérgező: nem mérgező, a szárát illatokhoz használjuk.

Helye: Himalája eldugott részein honos.

A francba! Olyan közel voltam már.

Becsuktam a könyvet és beléptem a kamrába. Egy üvegcsébe bezárva találtam egy virágot és gyökeret. Ez az! Imádom, amikor Ivana mindenre gondol.

A langyos vizet előkészítettem és beleraktam őket. Pár perc múltán megfagyott.

Odaraktam a tálat Una orra elé. Fél óra múlva kinyitotta a szemét. A levegő körülötte újra normális lett.

-          Szia. Jól vagy? – kérdeztem kedvesen. 

Tévút

Una szemszögéből

...el szakadtam a többiektől Isisék be menekültek a barlang mélyébe. Én még a denevérekkel harcoltam. Sorban meg fagyasztottam őket aztán darabokra törtem a testüket vagy fel nyársaltam őket a jégdárdáimmal. Harcközben mindent ki zártam és úgy éreztem fel forr a vérem fel olvad az a jég a testemben ami eddig fogva tartott. Mikor észre vettem magam minden fehéren csillogott és egy szörny se maradt. Le ültem a jégre és ki fújtam magam. De fáradság helyet csak a testem bizserget és lüktettet nem tudtam mi van velem. Mikor le nyugodtam és a bizsergés is abba maradt a testemben el indultam hogy meg keresem a többieket. Vaksötét volt így fel erősödtek érzékeim a szemem fényleni kezdett és a halásom is nagyon jó volt. El indultam abba az irányba amerre éreztem Isis auráját. Mert gondoltam vele lesz Fins de nem így volt egy idegen aurát véltem közeledni Isishez de nem ellenséges inkább gyengéd és lágy még is pimasz. Amire el kuncogtam magam. Valami mást is éreztem az idegen aurában. Tigris az biztos és hím...úgy döntöttem el indulok Fins aurája irányába. Közben pedig kuncogtam. Minél jobban közeledtem Finshez érzetem hogy valami baj van az aurája egyre zavarosabb volt. 
-Lehet megsebesült?-gondoltam. Ekkor el fogott a félelem és el indultam futva az irányába. Egy hatalmas szakadékhoz értem egy vízesés ömlött belőle és a tövében Fins feküdt a földön.
-Fins!-kiáltottam rá de nem válaszolt. Éreztem hogy egyre gyengébb. Gyorsan meg fagyasztottam a vizet és le csúsztam. Le guggoltam Fins mellé és ekkor láttam mi is a baja a teste képlékeny volt. Egyszer ember egyszer tigris volt és éreztem hogy nagyon szenved.
-Kérlek Fins tarts ki!-mondtam neki. meg fogtam a kezét ami egyszer mancs egyszer éber volt meg volt olyan is hogy a kettő átmenetében. A szeme félig nyitva volt és engem kémlelt. Szerintem nem volt tudatánál. A teste nagyon forró volt lángolt. De nem ijedtem meg életemben először nem féltem hogy meg égetem magam. Meg ragadtam mind két kezét és el kezdtem hűteni az egész testem fel izzott. Az ölembe fektettem és miközben fűtöttem öt néztem csillogó jeges szemeimmel. És mikor észre vettem már könnyek áztatták az arcom.
-Kérlek Fins...ne hagyj itt! Hallod kérlek tudom nem vagy magadnál és nagyon harcolsz magaddal de kérlek lehet önző vagyok de ez a rövid idő amit veled töltöttem olyan szép volt. Bár tudom nem én vagyok az akire talán most is gondolsz de tudnod kell hogy te voltál akkor régen aki meg dobogtatta a szívem te voltál az első aki akkor régen fel olvasztotta bennem azt a kemény jeget ami már régóta fogva tart. Te voltál akkor a lelki támaszom mikor ki tagadott minden ember...kérlek nyisd ki a szemed!-mondtam sírva.
-A testem bizsereg te tetted ezt velem... nem tudok magamon uralkodni..régen nem volt ilyen hogy olyan ért sírok akit csak pár napja ismerek. Te tudsz rólam  a legtöbbet. Nem hagyhatsz itt egyedül... nem hagyhatsz újra egyedül! Nem engedem hogy el menj!-sikítoztam. És ekkor alattam a földön meg nyílt egy pecsét. A pecsét egy hatalmas jégvihart fújt ami be takart minket az egész barlangot ki zárta és csak Fins volt ott. Minden el mosódott és csak öt láttam. A teste még mindig forró volt. Újra bizseregni kezdett a testem. Egyszer csak meg fagyott minden körülöttünk a hó meg állt a levegőben. Fins fel nyitotta a szemét. Arany szemei fel izzottak de nem alázattól hanem a szenvedélytől és ekkor meg értettem hogy öt láttam a látomásomban. Köreb néztem és újra azon a mezőn voltunk mint a látomásomban. Ö ott ült mellettem.
-Hallottalak!-mondta.
-Mi kiáltottam fel?-rémülten és el vörösödtem. Ö csak kuncogott mikor látta hogy meg illetődtem.
-Tudod Una nekem is te voltál az első barátom és nagyon gyengéd érzések fűznek hozzád akkorról de csak mint barát. Ígérem sosem megyek el!-mondta komolyan majd át ölelt. Ember karjai meg feszültek köröttem. Majd el engedett.
-Jól vagy?-kérdeztem tőle.
-Igen csak fáj nagyon a fejem.-mondta.
-Sajnálom hogy nem segíthetek!-mondtam el csukló hangon. Ekkor meg ragadta az állam és közel húzott az arcához.
-Te ,mindent meg tettél..-mondta melegen és éreztem meleg leheletét. Bódító illatától meg szédültem szó szerint. De gyorsan kapcsoltam mielőtt még el folytam volna el toltam magamtól és fehér arcom már teljesen vörös volt.
-Ugye nem vagy lázas?-rémült meg. Amire én csak nevettem.
-Te hülye!-kiáltottam és fejbe vágtam. Amire ö is el nevette magát.
-Egyébként hol vagyunk Una?-mondta két nevetés között.
-Nem tudom a jég pecsét hozott ide...-mondtam már nem nevetve hanem kémlelve a tájat.
-Lehet csak egy látomásban vagyunk.-mondtam.
-Szép látomás.. álomszerű-mondta durmoló hangon és megint közel hajolt az arcomhoz. Én megint csak el kaptam az arcom.
-Ne menekülj Una!-mondta majd le terített a fűbe és felém mászott egyik lábát a két lábam közé rakta két kezével pedig támaszkodott a vállam mellett.
-Kérlek ne szórakozz vele...-mondta és el fordítottam a fejem. Próbáltam szabadulni de nem ment túl erősen tartott fogva.
-Nem szórakozok veled!-mondta durmoló hangon.
-De te Isist szereted..-mondtam neki amire ki nyílt  a szeme.
-Hogyan?-kérdezte.
-Érzem az aurádba is bele ivódott a gondolata. Én egy elemi lény vagyok az én érzékeim nagyon erősek.-mondtam majd mikor nem figyelt ki bújtam alóla. Ö csak értetlenül nézet.
-Menjünk meg kell keresnünk a többieket.-mondtam el haló hangon. Majd dobbantottam  a lábammal és megint a hóviharba voltunk mikor fel nyitottam a szemem ö újra az ölembe volt és még mindig vergődött. Ekkor éreztem hogy közelednek felénk. Az egyik Isis a másik pedig az előbbi ismeretlen. És az aurája izzott. Vajon mi lehet ez mintha valamilyen kapcsolat lenne az aurájukba. Nem bírtam rá jönni mi lehet az. Isis szó szerint meg rémült mikor meg látott minket. Nem tudom attól lehet hogy a karjaimba van Fins vagy az állapotától vagy az is lehet mindkettő. Le guggolt mellénk.
-Una! Mi folyik itt? mi történik vele?-kérdezte rémülten szinteb rám kiáltott mintha az én hibám lenne. 
-Nem tudom! Így találtam meg!-mondtam és le néztem Finsre hogy koncentráljak.
-Mióta tart már ez?-kérdezte még mindig rémülten.
-Úgy egy órája.-mondtam.
-És lehet valamit csinálni?-kérdezte kissé flegmán ami fel húzott.
-Nem bazdmeg szerinted mit csinálok?-durrogtam magamban. Még szerencse hogy nem mondtam ki.
-Hát, állandóan minden változásnál fel megy a láza. Így próbálom hűteni.-mondtam.
-Jos, te tudsz valamit az ilyesféle átváltozásokról?-nézet az idegenre. Szóval Jos a neve.
-Nem, semmit. Ha itt tartunk. Una... ugye? Kérlek fagyaszd meg, amint emberré válik. Teljes lefagyasztást kérek.-parancsolt rám. Tudat alatt viszont valami olyat halottam amit nem kellet volna és egyből meg tettem amit akart. 
-Tudta hogy mi vagyok. Vajon miért mondta ezt a fejembe és miért nem mondta ki?-furdalt  a kíváncsiság tudat alatt.
- Rendben.-mondtam majd mikor Fins ember alakú lett meg nyitottam egy kisebb pecsétet és hibernáltam a testét.
- Oké. Ebben a barlangban lakik egy öreg varázsló, nem messze innen. Ő segíthet megoldani ennek a problémának az eshetőségét.-mondta.

  - Várjunk... ti láttok valamit is? – kérdezte tőlük.

-Én látlak titeket, de eléggé halványan. – válaszoltam, majd felemeltem Fins jégbe zárt testét.

- Én mindent tisztán látok, emiatt.-mondta Jos és elővett egy nyakláncot ami hasonlított Isisére. Beszélgetésbe elegyedtek...
-Tisztára mint a rossz házaspár.-kuncogtam és Finst figyeltem. Egyszer csak össze ragadt a két nyakék és most még jobban marták egymást.
-Isis javíthatatlanul nem tud báni a férfiakkal...naiv és kedves és törékeny.-gondolkodtam magamban. Mikor megint oda néztem mind ketten ragyogtak. csodálatos volt egy testként lüktettet az aurájuk és melegség árat felőlük. Hátrébb húzódtam egy kicsit..és csak kuncogtam azokon amiket mondtak. Ez a tipikus el rendezett házasság. A falkavezér hím ezért volt olyan erős aurája. Egy erős férfi aki kordában tudja tartani Isist de még is lehet Isis nem szereti öt vagy még is?
-De még változhat..szerintem.-mondtam.
-Jaj hangosan gondolkozok!-csesztem le magam belülről. De mint később  ki derült jól szóltam a témához mert egy vén bácsi jelent meg. Ki derült hogy csak akkor válik szét a két amulett ha meg csókolják egymást.
-Na ez merész vállalkozás lesz.-húzódtam hátrébb mert ahogy közelített a testük egymáshoz egyre forróbb lett a  levegő és szédülni kezdtem.
-Mi ez?-kérdeztem magamtól. Mikor ajkaik össze értek szinte tüzelt a levegő akkora lett az aurájuk hogy be töltötte az egész termet a testem lángolt szédültem és össze rogytam. Próbáltam minden erőm Fins fagyásába irányítani ami sikerült de az én testemből kezdett ki fogyni. Egyre homályosabb lett minden. Érzem a szívdobogásukat éreztem ahogy a nyelvét használja Jos mintha engem simogatna...egyre vörösebb lettem. Nem bírtam... nem menet egyre jobban izzott a vágytól Jos a tigris olyan hatalmas volt benne és ha még csak a tigris lett volna hatalmas. A testem nem engedelmeskedett nekem. Az utolsó dolog amire emlékszek az az ahogy el válnak és egy nő öleli meg Isist aztán minden sötét..,..

A "nekem szánt" fiú

Isis szemszögéből

A barlang hűvös fala a hátamnak nyomódott. A keserű hideg, mintha ropogtatta volna a gerincemet. Vágytam a melegésgre. Itt hideg volt. Tigris énem, kicsit kényelmetlenül érezte magát. Vágyott a melegségre, amit legnagyobb sajnálatomra Fins nyújtott neki. A csókja, az érintése mind hiányzott.

A szikla mögül kinéztem. Egyetlen lényt sem látni. Amióta megtámadtak, háromfelé szóródtunk. Én beugrottam egy sötét lyukba, majd estem és most ébredtem fel. Fins a keskeny folyosó felé manőverezett, majd ő is eltűnt a sötétben. Una pedig felszívódott. Egyszer hallottam a sikolyát, de aztán megszűntek a hangok. Mivel egy kis folyosón voltam, elindultam valamerre. A szemem hamar hozzászokott a sötéthez, így nagyjából tudtam érzékelni az éleket, amik körülvettek. Klausztrofóbiás rémképekkel ijesztgettem magam, hogy beszorulok. Vagy leesek, mint az előbb. Egy hatalmas szakadékhoz értem. A másik oldalán pedig egy tigris állt.

-          Hééé! Fins! – kérdeztem átüvöltve a barlangon. A hangom csomó ideig visszhangzott.

-          Maradj ott, ahol vagy! Megpróbálok átmenni!

-          Eszednél legyél! Ez a szakadék mély! – ahogy lefüleltem, hallottam, hogy víz folyik.

-          Bízz bennem! – majd nekirugaszkodott.

Baromira nagyot üvöltöttem. Nem akartam, hogy leessen a szakadékba. Mögöttem vinnyogó harsant. A denevérek! Fins már a levegőt hasította könnyed ugrásával. Ahogy Repült, megéreztem a szívverését. Éreztem, mennyire izgult, és félt, hogy nem ér át. Éreztem, hogy valamit mondani akar valakinek. De a szó szertefoszlott, mielőtt ráláthattam volna... Aztán a köttetés elmúlt, én pedig visszatértem a jelenbe. Fins elérte a peremet, de nem ugrott elég nagyot ahhoz, hogy át is érjen. Megkapaszkodott ugyan, de próbált kapkodni, hogy felugorhasson.

Próbáltam felé indulni, de egy denevér kitört a sötétből és telibe kapta a sziklás peremet, amin Fins tartotta magát.

-          Neeee! – üvöltöttem teli torokból, majd megindultam a fenevad felé.

Arra már késő volt. A denevér belekapott Fins nyakába. Fins ordított a fájdalomtól, majd utoljára próbált még a szemembe nézni. Azt üzente, hogy „induljak!”. Majd elengedte a peremet... És zuhanni kezdett a denevérrel együtt.

*

Távoli kiáltás. Épphogy csak észrevehető. Talán Una lesz az, de a hang olyan távoli és eléggé sablonos, hogy szerintem régebbi kiáltás szűrődik felém. Még mindig a perem szélén ültem és a sötétbe figyeltem. Hívtan Finset. Könyörögtem a sötétbe, bár nem tudom miért. Sírtam, amiért nem tudtam segíteni. Forrt bennem a düh, amiért nem én estem le. És szidtam magam. A keserű íz utat tört a szívembe és a lelkembe is egyaránt. Mögöttem aztán lassú nesz hallatszott. Hátracsaptam a fülem és füleltem. De a hang nem ismétlődött meg. Macska tipikus illatának a harmóniája jött felém. Egy Macska? De mit kereshet itt? Lassan felálltam. Aztán hátranéztem.

Két, gyönyörű mandulavágású szem nézett vissza rám. Színei szinte a barna és a barnás zöld összes színváltozatában pompáztak. Megbabonázott a tekintete. Azt viszont nem tudtam, milyen fajta Macska. Ahhoz nem volt elég nyomravezető a szaga.

-          Ki vagy te? – kérdeztem, hűvösebben, mint terveztem.

-          A betolakodónak nincs kérdezői hatalma. Itt ÉN teszem fel a kérdéseket. Mit keres itt egy Tigris? Úgy tudtam, kihaltatok. – a hangja erős, bátor és harcra képes volt. És ami felettébb bosszantó, hogy gúnyos is.

-          Hát, akkor nagyon régóta lakhatsz ebbe a lyukba. Én élek. És van egy másik...

-          Fins. Hallottam a kiáltását, valamint az oly megható siránkozásodat is. – vigyor. Aham, helyben vagyunk. A fenébe.

-          Á, szóval nem kérdezhetek. Megértem. Beszólni szabad? Pusztulj meg! – vicsorogtam rá, közben a tekintetemet az övébe fúrtam.

-          A cica fitogtatja a karmát. – dorombolni kezdett. – Nem kéne két perc, és megölnélek. – megnyalta a mancsát. Ráadás.

-          Előbb tépném ki a nyelved és etetném meg veled! – most már morogtam. Elegem volt belőle.

-          Gyere! Cic-cic! – prüszkölt. Elég volt.

Támadó állásba álltam. Egy ilyen jött ment, nem állhat ki ellenem. Aztán kijött a sötétből és akkor láttam meg a bundáját, és most végre elég volt a szag is. Meglepődtem. Egy teljesen fehér tigrissel találtam magamat szembe. Nagyobb volt nálam, sokkal. Megremegtem. Erre azonnal megállt, finomkodó pillantásokkal jutalmazott meg, valamint megnyalta alsó ajkát.

-          Nem bántalak és nem is foglak. Csak kérlek, ne nézz így rám! – majd hatalmasat ordított. Visszhangzottak tőle a barlang falai.

-          Nem... nem vagyok gyenge... – álltam újra harcias állásba, de inkább lehuppantam a porba. Köhögtem tőle.

-          Tudom, hogy nem vagy gyenge. De ezt kérlek, akkor se csináld... komoly bajod lehet belőle, ha egy falkahímmel akarsz veszekedni.

-          Falkavezér vagy? – tátottam el a számat. Meglepett elég merész kijelentése.

A falkavezéreket, a régebbi törzsek „Arany Tigrisként” nevezték. Ennek kiléte, azonban az egész törzs számára titok volt. Amit csak az igazán fontos Tigrisek tudhattak. Ha kitudódott a titok, akkor arra a falkavezér jelöltre halál várt. Ha meg tudták tartani a titkot, akkor a régebbi Falkavezért kihívta a jelölt és megmérkőzött vele. Ha le tudta győzni, ő lett a következő vezérhím, aki vemhességbe teheti a Fő Nőstényt, hogy harcos kicsinyek szülessenek. A jelölt elesése a falkavezérrel szemben egy újabb évet jelentett a régivel. Ezeket az éveket balszerencsésnek tartották, hiszen a vezér kiöregedett ugyan, de erős volt. Viszont idővel minden tompul. Tompul a látás, hallás, mozgás... És emiatt kell a jelölt.

Engemet valamikor, a nagynéném jelölt ki a Fő Nőstényszerepre. Emiatt szöktem el otthonról, mivel badarság lett volna ottmaradnom, hogy odaadhassanak a jelenlegi Falkavezérnek, és az kiélhesse rajtam vágyait.

A tigris szemében fájdalom jelent meg, amit nagyon nagy nehezen sikerült lepleznie.

-          Majdnem az voltam... de a bátyám bekavart a képbe. – morgott. Ajajj.

-          Mi történt? Ha szabad kérdeznem...

Rám nézett, szemeivel fürkészett, hogy tényleg érdekel-e. Érdekelt. Mivel látta a szememben az elszántságot, leült velem szembe és a farkát csapkodva a földhöz, mesélni kezdett.

-          Régi időket jártunk. Akkor még nem nagyon használtuk az emberré válás művészetét, csak néha-néha azzá változtunk, hogy ez a képességünk is megmaradjon. A bátyám, Eric borzalmasan nagyképű volt, és folyamatosan rajta lógtak a nőstények. Engem semmibe néztek, ez nem újdonság. Aztán egy nap odahívattak minket a falkavezér elé. Mind a ketten meg voltunk döbbenve. Mivel akkor a falkavezérünk nem az apánk volt, hanem a nagybátyánk. A falkavezérnek pedig nőstényei születtek, és egy nőstény nem állhat az élre. Ez szabály. Eric önelégült volt, én viszont gondolkodó. Akkor már leesett, hogy kettőnk közül választják ki az új örököst. Csak arra senki nem számított, hogy lesz egy kis gubanc. Eric megmérkőzött elsőként a vezérrel, de hamar elbukott, már az első karmos ütésnél kifeküdt. Én voltam a következő. Nagy nehezen le tudtam győzni, és megválasztottak falkavezérnek. De Eric ezt nem nézte jó szemmel. – itt vett egy nagy levegőt, majd fojtottabb hanggal folytatta. – Mindenkinek elköpte, hogy én leszek az új falkavezér. Ezért, meg tudod, halál jár. Megfűzött egy tigrist, hogy mondja azt, én mondtam el neki és ő terjesztette. Persze, az elfogadta és kész volt a baj. Nekem menekülnöm kellett. Nem lennék itt, ha... anyukád nem segített volna. – itt fejezte be én pedig akkorát döbbentem, hogy leesett az állam.

-          Anyukám segített neked? Tudod, hol van? – ültem fel és kérdőn néztem rá.

-          Nyugodj meg!

-          Hogyan nyugodjak meg, ha az anyukámról van szó?!! Nem láttam, amióta megszöktem otthonról. Mond el, hol van most! Kérlek! – könyörögtem neki sírva.

-          Nem tehetem.

-          Miért nem?

-          Mert, most a barátodat kell megtalálnunk. Leesett a sziklamederbe. Ahonnan a barlang vízellátása érkezik. Több méter mély, és sziklamentes, szóval ugranunk kell. Ha tud úszni, akkor még él. – pislantott oldalra.

-          Ezzel még nem végeztünk! – dühöm az egekben szállt. – Le kell ugranunk?

-          Igen, de egymás után. Hogy elkapjuk a másikat és ne keveredjünk el.

-          És ki lesz az első? – vontam kérdőre.

-          Hát, szokták mondani... nőstényeké az elsőbbség.

-          Szörnyen vicces. – rejtettem el a mosolyom. – A neved?

-          Mi van vele? – szeme elárulta visszafojtott mosolyát.

-          Hogy hívnak?

-          Josep. És téged?

-          Isis. De örülök Jos, hogy ezt most beszéljük meg. – fújtam rá.

-          Naná, kisvirág. – incselkedett tovább.

-          Bőrt húz a szájára. – néztem rá komolyan.

-          Na, indulj meg.

És ez az őrült meglökött. Én pedig kapkodva előre estem, de nem volt hova esni. Egyenest belelökött a mély szakadékba. Én pedig ordítottam, a félelem azonnal megtámadta az ösztöneimet. Milyen mély? Biztos víz van az alján? Sok víz vagy csak egy patak? Úristen...

Utánam jött Jos, és próbálta elkapni a hátsóm, de sikertelenül, mert össze-vissza mozogtam, amennyire lehetséges volt. Jos kiáltott, valami olyasfélét, hogy meg ne fulladjak. Aztán belezuhantunk a vízbe. Én elsőnek, ő utánam egy kicsivel. Mivel a barlangban holt sötét volt, nem tudtam hol van a víznek a teteje, hogy a tüdőm oxigénhez jusson. Láttam egy fehér villanást valamerre, de nem tudtam figyelni. Kevés az oxigén. Nem bírom. Próbáltam kapálózni, de a sodrás csak vitt magával. A víz betört az orromon és a számon keresztül és végül elérhette a tüdőm, mert köhögnöm kellett. Kapálóztam, a reflexeim megőrültek, úgy karmoltam a vizet, mintha így oxigénhez juthatnék. Aztán lassan kezdtem elveszteni az eszméletemet. A víz belekerült a tüdőmbe.

*

Kiáltást hallottam oldalról. Oldalra pillantottam. Aztán magamra. Ember voltam ismét. Szemeim ugyanúgy csillogtak, a hajam szőkeségét oldalra tűrtem, mert belekerült az arcomba. Egy vízesés mellett álltam. Leüvöltöttem. A hangom szárnyalt a levegővel és a sziklák oldaláról pattant vissza. Szabadnak éreztem magam.

A bokorból előugrott egy rátermett tigris. Mellette egy másik is. Mind a ketten rémülten kerestek valamit. Mögöttük morgások tömkelege hallatszott. Felismertem a tigriseket. Egyik az anyám volt, a másik pedig... Jos. Meglepődtem... Ezt hogy hogy látom?

-          Le kell ugranod. Ott lesz a vízesés mögött egy balrang bejárat. Nagyon kicsi lyuk, de éppen beférsz. És ha emberré változol, akkor húzz oda egy követ, hogy ha véletlenül fel is fedezzék, akkor nem tudják, hogy az ott van. Majd azt hiszik, hogy belefulladtál a vízbe és nem keresnek. Indíts! – anyám hangja szíved döfött.

-          Értem.

-          Ha összetalálkoznál a lányommal... kérlek ne mond el ezt neki. Nem tudhatja meg, hogy ti ketten... érted.

-          Tudom... nem fogom neki elmondani. – majd odaállt a vízesés elé, és ugráshoz készülődött. Közben egy dárda átdöfte az egyik lábát. Jos felüvöltött. Anyám odaugrott mellé, és kiszedte.

-          Siess! – beszélt tele szájjal. És Jos leugrott.

-          JOS! – üvöltök fel! Anyám hirtelen a hangom felé kapja a fejét. De nem lát meg. Mivel nincs rajta a nyaklánca. Megrázza a fejét és eliszkol a következő fánál balra.

Mi van velem és Jossal? Semmit nem értettem. De akkor nem is számított. Mert nyomást éreztem a mellkasomban. A tigris énem előttem ült. Lazán tartotta a fejét, mintha csak nehéz lenne. Fülelve pillantott rám. Két lélek, eggyé egyesül. A tigris mozgása viszont most kifejezetten állatias volt. Majd a medálom felizzott, és a tigris lassan szertefoszolva beleszállt a medálomba én pedig üvöltve estem össze.

*

Minden sötét, én pedig azt hiszem, fekszem. Felettem egy fekete hajú, barnás zöld szemű fiú ül, és nyomkodja a mellkasomat. Én pedig egy adagnyi vizet köhögök fel.

-          Úristen, jól vagy? – ránt fel hirtelen. Még egy adag víz a földre kerül.

-          Nem... khg... vagyok...khg... jól. – állandóan köhögtem.

-          Azt látom. Emberré változtál, és én is. – gondolkodott el.

-          Ember? A látomásomban... khg... is azzá változtam...

-          Látomásodban? Jaj ne... – fogta meg a fejét. – Mit láttál?

-          Anyámat és téged... mi az a dolog, amit nem mondhatsz el? – a víz végre teljesen elhagyta a tüdőm.

-          Nem lett volna szabad találkoznom veled. – jegesedett el.

-          Tessék? – néztem fel.

-          Azért, mert... a falkámnak tervei vannak veled szemben... és ha én lettem volna a vezér, akkor hozzám adtak volna. – tépelődött.

-          TESSÉK? – kérdőn néztem a szemeibe.

-          De persze, ezt nem fogadtam volna el. Te törékeny vagy. – mosolygott. Uhh, szép mosoly volt.

-          Nem vagyok törékeny! A legkevésbé sem. – rántottam közel az arcát az enyémhez. Elmosolyodott.

-          Ó, bizonyítsd be! – gúnyosan vigyorgott.

-          Mivel? – néztem mélyen a szemébe. Ő meg csak az enyémbe. Jók vagyunk.

-          Törd el a nyakam. Ha megteszed, bebizonyítod, hogy eléggé erős vagy.

A szemeibe néztem. A hidegség távozott a tekintetemből. Helyette a halál erős szúrópengéje váltotta fel.

-          Soha nem tennék ilyet. – hajtottam le a fejem.

-          Velem nem, vagy mással? – komoly volt.

-          Menjünk. Elég volt a vízből. Egy jó életre. – nevettem hülyén, és felálltam. Ő is és magához rántott.

-          Nem válaszoltál. – a lehelete az ajkamat érte.

-          Nem is fogok. – mosolyogtam.

*

A sziklákon lépdeltünk, ami valljuk be, fájdalmas volt. Elég volt az is, hogy majdnem megfulladtam, még itt van ez is. Hát, frankó. Jos nem nagyon szólt hozzám, inkább a vizes nyomokat követte, amiket valaki itt hagyott.

-          Szerinted ő volt? – kérdeztem reménykedve.

-          Nagyon úgy fest. A nyomai egyszer tigrisbőrben vannak, aztán meg emberbőrben. Lehet, hogy állandóan változik? – tűnődött el.

-          Az nem lehetséges. Belehalna! – ijedtem meg egy pillanat alatt. Majd sietni kezdtem. Nem lehet, hogy meghal.

Beértem Jost, és próbáltam mellette rálépni egy sziklára, de megcsúsztam. Azonnal elkapott, a kezét a derekamra kulcsolta.

-          Ezt ne! Betörheted a fejed! Látod, arra már van sima terep. Ott futhatsz. De most nem! – tiltakozott őrült ötletemet látva. – Tudod mit? Inkább viszlek. – azzal felemelt.

-          Tegyél le. – döbbentem le.

-          Nem foglak.

És tényleg nem tett le. Így vitt még egy jó ideig. Aztán végre eljött a sík rész.

-          Szerinted idáig eljött? – féltem. Teljes szívemből féltem.

-          Nem tudom. Lehet. Biztos kereste a kiutat.

-          Várj! Hallok valamit. – tettem a szám elé az ujjam.

Apró kínhangokat hallottam. Ez Fins lesz. Azonnal kiugrottam a karjaiból, majd futni kezdtem. Valahol itt kell lennie. Kettőt fordultam, és olyat láttam, ami fizikailag lehetetlen.

Una ült Fins mellett, és nézte a kínzását, közben állandóan jeget szórt rá. Fins egyszer tigris volt, egyszer ember, volt amikor félig mindkettő.

-          Una! Mi folyik itt? Mi történik vele? – térdeltem le hozzájuk. Una felém kapta a fejét, majd rám emelte a kezét. Aztán felismert.

-          Nem tudom! Így találtam meg! – nézett Finsre, aki még mindig össze-vissza változott.

-          Mióta tart már ez? – kérdeztem.

-          Úgy egy órája.

-          És lehet valamit csinálni? – vontam fel a szemöldökömet.

-          Hát, állandóan, minden változásnál felmegy a láza. Így hűtöm. – mindkét kezét a test felé emelte, majd ráeresztette a kékségét.

-          Jos, te tudsz valamit az ilyesféle átváltozásokról? – néztem felé.

-          Nem, semmit. Ha itt tartunk. Una... ugye? Kérlek fagyaszd meg, amint emberré válik. Teljes lefagyasztást kérek. – kérdte Josh.

-          Rendben. – majd megvárta Una a leendő alkalmat és jégbe fagyasztotta. A változás megállt, és Fins is ember maradt.

-          Oké. Ebben a barlangban lakik egy öreg varázsló, nem messze innen. Ő segíthet megoldani ennek a problémának az eshetőségét. – intett előre, valamerre a sötétbe.

-          Várjunk... ti láttok valamit is? – kérdeztem tőlük.

-          Én látlak titeket, de eléggé halványan. – válaszolt Una, majd felemelte jégtömegét és tartotta a fagyott fiút.

-          Én mindent tisztán látok, emiatt. – majd a nyakából elővett egy amulettet. Olyan volt, mint az enyém. És Lila színű!

-          Úristen! – majd a ruhám zsebéből elővettem az enyémet.

Jos felém nyúlt és odatartotta az Amulettet. Én is az enyémet. És azok abban a pillanatban egyesültek. Egymáshoz ugrottak, és egy egész amulettet alkottak.

-          Ezt nem mondhattam el.

-          Mármint mit? Mi ennek az értelme? – kérdeztem, eléggé nagy hányingerrel küzdve.

-          Az, hogy mi egymásnak vagyunk rendelve... még mindig. – fojtotta el a hangját.

-          Tessék? ne gyere most a sors és más egyéb baromságokkal. Mit jelent ez?

-          Azt, hogy összetartozunk. Így jobb? Hogy az élet úgy hozta volna, hogy mi egymásba szeretünk. De ez már sohasem fog megtörténni. – nevetett idegesen Jos.

Az amulettek még erre a kijelentésére sem váltak szét. Így megérintettem az én felemet. Ő is az övét.

-          Mit mondjunk? – kérdeztem tőle.

-          Nem szeretem! – kiáltotta.

-          Én sem szeretem! – üvöltöttem. Semmi.

-          Miért nem válik szét? – borzalmas.

-          Mert a jövő mozgásban van. Bármi változhat még... rátok nézve. – intett Una.

-          Mármint... lehet olyan, hogy mi szeretjük egymást?

A kő, a kérdésemre erősebben kezdett el fényleni, bevilágította az egész barlangot.

Elég volt egy pillantást vetnem Josra. Az ő szíve világítani kezdett. Az enyém is. A szívemhez kaptam a kezemet.

-          De ez még változhat... szerintem. – nézett az amulettre Una.

-          Nem fog, kedveseim! – egy öreg ember jelent meg közöttünk, alig volt 1 méteres. – Titeket egymásnak teremtett a sors. És az ellen nincs mit tenni.

Próbáltam elereszteni az amulettet. De az csak közelebb tolt Joshoz.

-          Csak úgy enged el titeket az amulett, ha megcsókolja az ifjú. – nevetett fel a varázsló, mert nyílván csak ő lehet.

-          Megcsókolni? – kérdeztük egyszerre az aggtól.

-          Igen. Vagy itt maradunk egész életünkben. – nézett ránk nagy szemeivel. – Mivel ti egymásnak vagytok teremtve, ezért a medál rá segít ebben.

-          Oké. De ne csapj meg, ha kérhetem. Mert elkaplak. – nézett rám Jos.

Mivel nem válaszoltam, ezt készpénznek vehette, mivel megérintette az arcomat, majd a szemembe nézett. Közelebb hajolt hozzám. Miért mindig velem történnek meg ezek a dolgok? Picit hátrább emeltem a fejem. De végül összeért a szánk. Megcsókolt. A csók viszont mintha ismerős lenne. Mintha egy lágy emlék érintett volna meg. Felettébb kellemes volt. Finsnél csak őrült vágyat tudtam a magaménak. Ő viszont lassan csókolt, amivel megőrjített, és többet akartam. Aztán azt vettük észre, hogy a medál már nem is tart minket, csak mi szívjuk egymást magunkba. Nem akartam elhúzódni, de muszáj volt. Szédült voltam. Azt hittem ott esem össze. A medál közben szétesett. Az én felem most piros színű lett, aztán megint lila.

-          Kedvesem, te ugye anyukád után érdeklődsz? – kérdezte.

-          Igen. Tudja, hol találom? – kérdeztem.

-          Itt vagyok, kicsim.

-          Anya?

Aztán egy nő jött elő a sötétből. Szeme és haja tagadhatatlanul engem tükröztek. A mosolya inkább édes volt, mis kesernyés. A vállát feszesen tartotta. Majd elém lépett, és megölelt...