Találkozás

Isis szemszögéből

Még mindig döbbenten figyeltem kint nyugvó emberi testemet. Kívülről soha nem láttam magam. Szőkés hajam az arcomba lógott, a kezeim szorosan a mellemen nyugodtak, mintha múmia lenne (lennék). A lábaim csupaszok voltak, de hegmentesek. Gyorsan gyógyulok, ez is egy különleges képesség. Na, persze nem ilyen hirtelen csiribá-csiribá és eltűnik a seb, hanem csak pár nap kell neki, és lehetőleg hegmentesen beforr.
A Fekete Tigris rátette a mancsát az arcomra, és lassan végighúzta rajta a karmát. Felüvöltöttem, mivel az arcom hirtelen vágó fájdalom érte. Riadtan néztem rá, mire afféle igazi „tigris vigyorral” válaszolt.
A tested itt veszélyben van. El kell, hogy vigyem. De semmi baj nem fogja érni! Ameddig a falon túl vagy, veszélyes sora vár majd rád. Mivel majd fel fogják deríteni az egész területet. Még van időd eltűnni. Szóval, szedd a lábad, és sipirc!
Időm sem volt átgondolni az öreg tigristől kapott parancsot, az agyam már is engedelmeskedett neki. Megfordultam és elindultam. Visszanézve láttam, hogy a testemet maga után húzza...
Nem mentem pár száz métert, amikor süvítő kiáltás hallatszott, majd egy csattanás. Vissza akartam fordulni, de egy hang megakadályozta.
- Ki vagy te? – kérdezte tőlem valaki.
Odafordultam és meredten néztem valakire. Az arcát egy csukja takarta el, de ez a hang nyers volt, bosszúszomjas. Nő volt, övén hat féle penge sorakozott, hátán három kékesen virító szabja, a kezében kisebb tőr. Megriadtam. Próbáltam telepátiát kialakítani, hogy szólni tudjak. Talán sikerült.
Kérlek, ne bánts!
A titokzatos idegen meglepődött, nyilván fogadta a beszélgetésem.
-Egy alakváltó... – aztán kombinálni kezdett. – Várjunk csak! Hogyan jöttél át?
Átjönni át tudtam. De visszamenni már nem. Az emberi testem a túloldalon rekedt. Így bármit érzek, ami a testemmel történik.
-Gyere velem! Elviszlek a házamba, és megpróbálunk valamit csinálni. – mosolyodott el halványan, lila szeme szinte ragyogott a bundámat látva.
Lágyan a levegőbe billentettem az orrom, majd feléje fordultam. Nocsak, egy Ivirgin.
Az Ivirgin-ek piros, vagy lila szemű harcosok. A lila szeműek tudnak szárnyat növeszteni. A piros szeműek jól értenek a mágiához. Egyszer láttam Ivirgin-t. Akkor is majdnem a mellkasomban találtam a pengéjét. A pengéjüket halálos folyadékkal itatják át, így nem csak a sebzés, hanem maga a méreg okozza a halált. De a méreg általában smaragdzöld színű. Neki kék volt. Szóval ő az egyik Fagy Ivirgin.
A nevedet megmondod?
Megriadt picit, de elmosolyodott.
-Ivana. És a tiéd?
-Isis.-Lazán megigazította a fegyvereit, majd előkapta a szablyáját, és sietve előre ment.
-Ivana? Mi történik?-Kezdtem félni. Aztán előjött az első csapás...
Ivana kitért balra, majd mellkason döfte az árnyszörnyet.
-A fenébe! Dorvugok! Isis, el kell tűnnöd.
A Dorvugok árnyszerű lények, akik karmokkal a kezükön döfik át a szíved és lopják el a lelkedet. Ők a lélekrablók.
Nem mehetek el! Szükségem van rád!
Ivana csak egy fújtatással válaszolt. Ezt vegyem „tűnj már el!” Féle válasznak? Naná, hogy nem vettem annak.
A Dorvugok tömegével jöttek. Az egyik mögöttem volt. Már mártotta volna a hátamba karmos kezét, amikor felemeltem a lábam és belekarmoltam az arcába. Visítva hátrált, majd ráugorva a fogaimmal kitéptem fekete színű szívét. Ivana a szablyájával, tömegével gyilkolta őket, viszont egyre nem számított. Egy még mozgott, és felkelt.
Ivana, mögötted!
Alig tudott megfordulni és elugrani. A karmos kéz majdnem átdöfte a szívét. Én ráugrottam és kitéptem a nyakát. Az puffanva és forogva a földre hullott, majd elporladt.
- Most már tényleg mennünk kell!–véres orrát törölgetve indultunk el a házába.
–Átkozott Rohadékok! A hegy lábában van egy barlang, tele ilyenekkel. Csomó embert küldtek már, hogy elpusztítsák őket. Egy sem tért vissza. A saját apám is ott harcolt, és amikor már kezdett kimenekülni a barlangból, akkor döfte át a szívét az egyik. Csak a saját vérükkel átitatott késben, karomban döglenek meg. De, ha kitéped a szívét, vagy a nyakát, az is segít.
Hány éve vannak már ebben a barlangban?
Kérdésemre elgondolkodott, de megfontoltan válaszolt.
-Az ember megjelenésekor már itt voltak. Senki nem tudja, hogy hogyan születnek. A legenda szerint, a barlang mélyében van egy hatalmas szikla, amibe belevágott egy villám, és rést ütött rajta. Állítólag abból születnek. És akinek sikerül elpusztítani a sziklát, az megöli az egész kaptárt.
Aztán nem szólt többet. Egy hatalmas erdőhöz értünk, ami zengett a madarak és különféle állatok hangjától. Átvezetett a bozótokon, majd egy aranyos, kis faházhoz értünk. Viszont belépni nem tudtam, mert valami visszataszított.
-Nyugi, ez csak az „alakváltó elleni por”. Tudod, nem mindegyik ilyen kedves és segítőkész, mint te.
A vérfarkasokra gondolsz?
-Ja. Meg a többi csőcselékre. A Vérdenevérekre, az alakváltó lovakra és a sárkányokra.
Denevérek, lovak és... sárkányok? Egyikről sem hallottam soha.
-Majd elmagyarázom. Nos, elmondtam a szólamot. Most már bemehetsz...