Baromság lenne azt mondani, hogy nem voltam éhes. A kietlen tájon mászkálva csak elképzelni tudtam, hogy egy sült és grillezett galamb a számba repüljön. Nagy mancsaimmal a kemény és durva talajon lassan mozogtam, mert így is fájt a lábam. Túl sok utat tettem már meg, hogy találjak valami olyat, ami megvéd az időjárási viszonyoktól. Így emberi alakot váltottam, ami igaz, hogy fájt, de muszáj volt.
A meztelen lábamat nem kímélve haladtam tovább, keseregve magamban a fájdalom miatt. A ruhámat kivettem a kis táskámból, amit a számban cipeltem. Amikor alakot váltok a ruhám szétszakadna, ezért inkább meztelenre vetkőzöm, hogy a ruha ne bánja. Gyorsan (amennyire lehetett) felöltöztem, és ismét nekiindultam. Lábamra könnyed, selyemből készült cipőt vettem, aminek a talpa erős fa. Magamra pedig egy lenge ruhát, amire egy kis kabátszerűt vettem fel. Élelmet nem volt időm bepakolni, mert nagyon siettem, hogy eltűnhessek és ha lehetséges... nyomtalanul.
A bokrok vagdosták a combomat, a tüskék beleálltak a bőrömbe. Utáltam ember lenni... semmit sem bír az emberi testem. A szaglásom, a látásom, a gyorsaságom minden emberré válásom után csökken. Ha ez bekövetkezik, örökre tigrisként kell élnem. De a medálom, a lila kövű, világító medálom segít megőrizni ezeknek a bekövetkezését. A medált még anyukámtól kaptam, amikor nála bekövetkezett a végzetes változás. Alapjában véve örökké élünk tigris alakunkban, de anyukámat nem láttam azóta.
Sietősre vettem a figurát, majd kiértem egy hatalmas falhoz. A fal látszólagosra értem. Vakító fénye volt, mögötte gyengén látni a fagyott tájat. A medálom felizzott. Hasonló anyagól lehetett, mint a fal. Aztán rájöttem. Anyukám azért küldött el ide, hogy megvédjen, így is, hogy ő nem lehet a közelemben. Próbáltam megérinteni a falat, de a taszító ereje hatalmasabb volt. De aztán a fal magába szippantott. Átestem a fagyott végtelenségbe. Kiprüszköltem az orromból egy kis havat, de folytattam a lépteket.
Észrevettem egy házat, igaz, vihar dúltat, de még lakhatót. Amint az ajtóhoz értem, próbáltam kinyitni, de amennyire megfagyott, úgy kellett rángatnom. Nem mozdult.
Alakot váltottam (közben levetkőztem, bár majdnem megfagytam), és tigrisként gyürkőztem neki. Nekiugrottam az ajtónak, ami szép lassan engedett. Háromra kinyílt. Szó szerint, bukfencezve beborultam. A port felkavartam, amit sikerült beszippantanom. Tüsszentettem és titkon, magamnak kívántam jobbulást. Próbálkoztam az alakváltással, de a testem megfeszült, majd engedett. Nem tudtam ilyen hidegben alakot váltani. Ott maradtam kétségekbe esve...
Láttam távol egy másik házat, bár odáig nem mertem bemerészkedni. Kiléptem a fagyott területekre, majd elindultam vakon valamerre. A fal most, így kívülről nézve, mintha üveg lenne. A közelében ismét fellángolt a medálom. A medál húzott az "üveg" felé, a testemet viszont lökte. Így megint beszippantott a fal. Ezúttal hatalmas lökéshullámot generáltam. Ilyen nincs... Senki nem tudhatja meg, hogy itt vagyok. Megrémültem. Aztán kijött a másik oldal erdejéből egy Fekete Tigris. Szájában vörös medál, ami éppúgy felizzott, mint az enyém.
-Engedd el magad! Maradj veszteg! Mindjárt kiszabadítalak!-súgta a gondolataimba merülve. Hatalmas robbanással kijutottam. De nem az ő felére.
-Ki nem tudlak hozni. Ahhoz kell még a kék medál is. De az évszázadok óta el van veszve. Anyád ide küldött érted, de sajnos elkéstem. Már bementél. Pedig szerettem volna, ha nem mész be. Itt meg fogsz halni.
-Az nem lehet! Meg kell próbálnom!-kiáltoztam, és hátrább mentem, majd nekifutottam és elrugaszkodtam. Most az egész altestem átjutott, viszont a másikat fogta a fal.
-Ha összerakjuk a két medált, akkor kijuthatok! Kérlek... -nem volt idő a gondolkodásra. A Fekete Tigris összeillesztette a két medált. Azok felizzottak, és hatalmas csapással húzták a testemet kifelé. Viszont nem a testem fájt. Hanem a lelkem. A lelkem összetett. Mivel két testben fejti ki teljes egészét. Hatalmas csattanás, majd minden elsötétült...
-Hahó! Kelj fel!
A szemeim nem akartak engedelmeskedni. Viszont lassan kinyitottam. A látvány sokkolt. Én megint belül maradtam, viszont az emberi énem pedig kint feküdt. De nem mozdult...
Kapkodtam a levegőt, próbáltam felfogni, hogy mit tettem. A dolgok súlya csak nehezedett. Pontosan tudtam, hogy mi történt. A lelkem egyik teste meghalt... legalább is, ha 72 órán belül nem tudom megérinteni. Megközelítettem a falat, de az szinte tornádó erejével lökött hátra. Az erőm megmaradt. Minden más. Viszont egy magányos tigris voltam, tele félelemmel... és haraggal fűszerezve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése